Agyrém.

Ma reggel amikor a kezembe vettem a friss Nemzeti Sportot, és megláttam a címlapot, majdnem kiesett a kezemből. Először nem akartam elhinni, kérdeztem is bátyjámat, hogy ez mi. Választ nem kaptam, csak egy erőltetett mosolyra futotta tőle is. Gyorsan átfutottam a vezércikket, és az első felvetődő kérdés az volt bennem, hogy ki(k)nek az érdeke ez. Mert, hogy ez valaki(k)nek az érdeke az nem kétséges. És biztosan nem a miénk, szurkolóké.

Lassan havi rendszerességgel tűnnek fel világmegváltásra predesztinált őstehetségek, legtöbbjüket össze-vissza hasonlítgatják letűnt korok sztárjaihoz, meg kapnak egy-egy egyszerre nyomasztó és megtisztelő titulust, mely hol lebénítja, hol megdobja őket. Aztán ha minden úgy alakul, ahogy anyu és apu megálmodja, talán egyszer túl is lépnek ezen és ők maguk válnak referenciává a momentán még pelenkában totyogó generáció számára. Ha csak a ráaggatott nevet (Novi Zidane) nézzük, akkor Miralem Pjanicra valószínűleg nagy jövő vár. Elég abból a tényből is kiindulni, hogy a neve hallatán a nagy nyugati klubok vezetői olyan reakciókat mutatnak, mint Pavlov kutyája a csengőszó után.

A bűnbakkeresés nem túl bonyolult, személyeskedéstől sem mentes tevékenység, így aztán az Olvasó joggal sütheti rám, hogy egyszerű vagyok, mint egy százasszög, továbbá hogy rosszindulatú és korlátolt. Jobbat akarok, mert lehetne jobb - és mert ahhoz szoktam hozzá - tehát kötekszem. Tudom, debreceni ne pofázzon, ne fikázzon (mert mégiscsak itt játszik az ország vitán fölül legprímább kerete), ne nyavalyogjon (soproni, fehérvári, diósgyőri, tatabányai szurkolótársainknak bár lehetnének olyan filléres problémái, hogy épp ki játsszon ki helyett...), ne méltatlankodjon egy-egy lazább performansz láttán, mivel még így is több focira hasonlító dolgot lát egy év alatt, mint amennyi máshol az országban megszokott. Mintha minket nem idegesíthetne fel a látványa mindannak, amit néhány játékosunk futball néven művel az elmúlt hetekben, legyen szó bajnokiról, MK-ról vagy haszontalan ligakupa-meccsekről... A kritikának helye van nálunk is, sőt, nálunk van csak igazán helye.

A hét végén kis házi ünnepséget tartanak a városban: 25 éves a Rába ETO egykori aranycsapata. Igazán jó érzés, hogy mind a 29 kerettag eljön, sőt egy bulimeccsen Verebes mester is leül a padra, hogy az öregfiúk válogatott ellen játszanak. Sok embert várnak, és biztosan sokan megtisztelik majd a sikergyárosokat jelenlétükkel. Szerintem ilyenkor érdemesebb lesz az idősebbek közé ülni, majd előjönnek a nosztalgikus emlékek, történetek, legendák.. És hát egy kis öröm ráfér erre a nézőközönségre, a jelen nem az igazi egyelőre.. 

      Az elmúlt hetek során talán megszámolni sem tudom, hányszor ültem le a monitor villódzó fényéhez, hogy megosszam gondolataimat.. És mindannyiszor felhagytam vele néhány sor után. Mert hát olyan vagyok, hogy kell egy érzés, bármi, hogy igazából érdemlegeset írjak. Boldogság, vagy harag, bánat, vagy felháborodás, mindegy. Csak valami katalizátor, hogy ujjam megmozduljanak, és értékelhetőt írjanak ebbe a blogba.