Még csak az edzőtáborban pörögnek a bogyók, de a szurkolók közül a 
Hiába van meg másfél hete a bajnokság, egy hete a kupa győztese, csak a trófeamutogatós ünneplést és az ingyen sört otthagyva gondolkodtam el rajta: valójában rohadtul nem bánom már, hogy vége a szezonnak. Megfáradtam, leültem, ahogy a finis felé slattyogtunk. Lehetett volna bőven jobb és összeszedettebb, akárcsak egyik-másik post itt nálunk, akárcsak bármi ebben az országban. 
Tisztelt Mester! Visszafogottságban és szakmaiságban újfent a csúcsra ért. Az elmúlt kilenc-tíz hónapban leginkább az foglalkoztat(ott) minket, hogy ez Önnek sikerül vagy valamelyik pesti vagy vidéki kollégájának. Csapatszimpátiától függetlenül illik körbetapsolni a bajnokot, mert ez így korrekt, főleg, hogy egy szokatlanul szorongató finisben sikerült begyűjteni-visszahódítani a képeken látható ereklyéket. Blogunk teamje és közönsége nevében fogadja jó szívvel az alábbi elismerő sorokat, melyekkel az újdonsült magyar bajnokot, Önt és csapatát köszöntjük! 
Egynek is ritkán örülünk, nemhogy kettőnek. Pláne egyazon napon, ünnepi egymásutánban. Ne hibáztassuk magunkat, ha a langymelegben megborulva nem igazán tudjuk elhelyezni a koordinátarendszerben a szombati labdás majálist, hogyan is tudnánk, hiszen a presszók univerzumából ismert "kérekegyduplát" életérzés eddig hiányzott a magyar fociból. Május 24. - tekintsünk rá úgy, mint szapult-csepült-imádott focink egyik legkedvesebb napjára! Különleges szombati édességünk majszolása közben mit is kívánhatnánk mást, mint sok ilyen szép napot!
Mint egy hűs korsó a nagy melegben, olyan frissítő az élmény, hogy a focicelebek népszerű blogja Urbányi passzivitásával sem vált szikkadt folyómederré. Az áldott-átkozott kispesti jótevő, Hemi papa rendszeresen közli álláspontját labdaügyben. Amellett, hogy edzőváltás-témakörben is elmélkedik, legutóbbi bejegyzésében élénk kritikával illeti a félinformációkból nagybetűs hírt generáló firkászszakmát. Egy víkend és egy kupadöntő maradt még az idényből. Három tempó, két nyusziugrás, egy karakán tigrisbukfenc és máris az EB startpisztolya alatt találjuk magunkat. A közös hangulattúrák tervezgetésén és a meccsnézésekben kulmináló nyárelői italozás helyszíneinek összeírásán túl csak várnak türelemmel a focifejek, hogy a móka végre kezdetét vegye. Bezzeg a kapitányok nagyot izzadnak a tervezőasztal fölött, a keretek összerakása amúgy sem hálás művelet, ráadásul itt s amott elég masszív harcok zajlanak még, bajnokságért, kupaindulásért, túlélésért, feljutásért. Két részletben ecseteljük, hol mi a pálya.
Amíg mi jellemzően körbevihogjuk azokat, akiknek harminc vagy ötven éve focijuk sem volt, máshol azon röhögnek, hogy mifelénk még mindig a szemétdombon csúszdázás az örömök forrása. A vaduzi delegációt nem különösebben érdekelték a honi játék hagyományai, hiába mutogattuk büszkén aranyozott lapokkal teli históriáskönyvünket, ők vigyorgó fejekkel rajzolták tele az egészet egy pillanat alatt. Ez július 13-án történt, a nap azóta a magyar futballtörténelem egyik legsötétebb - és egyszersmind legtanulságosabb - napjaként ismeretes. Az emlékezetes V-Day, amikor Vaduz felülemelkedett hétköznapi csapat mivoltán és hungarofutbológiai fogalommá lett. Liechtenstein legbátrabbjai, hátrahagyva a svájci kettő porát, jövőre már az élvonalban kergetik majd a bogyót. Róluk szól e post - jobbanmondva, róluk is.
A válasz röviden: bűnbak.
De azért ennyire mégsem egyszerű a dolog. Konkrétan a „Dzsodó-ügy”. Az említett kameruni géniusz története ismert, legalábbis a „hazaiak” oldaláról – mindemellett gondolom a „vendég szektor” sem magyar nyelvbeli hiányosságai miatt hallgat. Az eset viszont jele annak, hogy a Fradiban még mindig nem csitultak az indulatok, vagy épp most törnek elő újra.
Két éve egy fél országot kötött le a tizenhét éven aluli válogatottunk szereplése, mégha a luxemburgi nyolcas döntőben nem sok esélyt hagytak arra, hogy nagyot alakítsunk. Németh Krisztián, Gulácsi Péter, Koman Vladimir, Dudás Ádám neve ekkor vésetett föl végleg a megfigyelők noteszébe. Luxemburgban villantott először Bojan Krkic, Ignácio Camacho, Aarón Níguez, Miralem Pjanic, Alekszandr Prudnyikov, Jevgenyij Pomazan, Marko Marin, Manuel Fischer, Toni Kroos, Tomás Necid, Tomás Pekhart, Jan Hablé - többek között. Nem mondanak sokat - még. És akkor mikor cseperednek neves focistákká, euromilliók tárgyává azok a srácok, akik a hétvégén rajtoló U17-es EB mezőnyében szerepelnek? Harminc éves koromban aligha fogok róluk postokat írogatni, szóval, ha már itt az apropó, ismerkedjünk meg jó előre néhány tálentummal, akik felfelé lógnak ki a korosztályból.
Itt érkezik, mit érkezik, elénk tornyosul a rejtvényfejtő szakkör második próbatétele. Előző feladványunk helyes megoldásai a post végén megtekinthetők. A nyereménykosár bővült pár szem epres fruttival, egy tasak felújítás után kimaradt függönykarikával, valamint egy bontatlan doboz színes ceruzával (Milli-ajándék, nem t'om, hogy került ide). Ha ez nem indít játékra, akkor semmi a világon. Rajta hát.
A kiesés rémével ébredő csapatok önmagukkal és a fogyó idővel is megharcolnak, a sikeres küzdők öröme kupasorozatok diadalmas végjátékát idézi, míg az alászállók elkeseredésében senki sem osztozik szívesen. Tegnap késő este a spanyol szakosok bizonyára feltették azt a kérdést, amire már fordulók sora óta nem sikerül elfogadható választ adni a vállvonogatáson kívül: mikor akarja elkezdeni a Zaragoza? 
Ha most abban a korban élnénk, amikor a nagy teljesítményeket végtelen hősi énekekkel díjazták, akkor az oroszoknak kijutna a költészetből rendesen, még bele is fásulnának abba, amit elvileg sose lehet megunni. A bejegyzést kettéhajtottuk, egyik oldalán a Zenitet méltatjuk, a túloldalon pedig a Rubin bravúrjáról számolunk be. Rímeket és verslábakat nem ígérünk, a költői túlzással viszont számolnia kell az Olvasónak.