Amíg mi jellemzően körbevihogjuk azokat, akiknek harminc vagy ötven éve focijuk sem volt, máshol azon röhögnek, hogy mifelénk még mindig a szemétdombon csúszdázás az örömök forrása. A vaduzi delegációt nem különösebben érdekelték a honi játék hagyományai, hiába mutogattuk büszkén aranyozott lapokkal teli históriáskönyvünket, ők vigyorgó fejekkel rajzolták tele az egészet egy pillanat alatt. Ez július 13-án történt, a nap azóta a magyar futballtörténelem egyik legsötétebb - és egyszersmind legtanulságosabb - napjaként ismeretes. Az emlékezetes V-Day, amikor Vaduz felülemelkedett hétköznapi csapat mivoltán és hungarofutbológiai fogalommá lett. Liechtenstein legbátrabbjai, hátrahagyva a svájci kettő porát, jövőre már az élvonalban kergetik majd a bogyót. Róluk szól e post - jobbanmondva, róluk is.

Közvélemény-kutatást kéne tartanunk arról, hogy a négyes után kiben milyen érzések kavarogtak, de a közös felháborodás mellett egyben még megegyezhetünk: mindenkiben komoly tiszteletet ébresztett a vaduzi kompánia. Végleg tudatosodott bennünk, hogy csak apró, alig látható zsírfolt vagyunk egy nagy színes asztalterítőn. Bezzeg Liechtenstein amilyen kis ország – szinte egy mélytányérral lefedhető -, játékosai olyan határozottan tipegnek előre a fociszíntéren. Már nem csak minket kísértenek meg, kóstolgatnak, méregetnek ezek mindenkit. Mi évtizedes rutint szereztünk ezekből a tevékenységekből és alkalomadtán kiegészítjük őket a szokásos becsmérlő hanggal - aztán szinte kivétel nélkül arccal landolunk a betonon. Persze, egyet kiemelni a sokból nem korrekt (nem az a cél, hogy az Újpesten verjük el a port megint), elvégre minden évre jut egy tisztes égés, versenyeztetni őket felesleges, mindig az aktuális trauma fáj a legjobban. Mégis, aki azt a pofáraesést látta, netán részese volt, nehezen szabadul az élménytől. Vaduz a lefújás pillanatában fogalommá vált.

No, de a szenvelgést megszakítva kanyarodjunk kicsit közelebb Vaduzhoz, a csapathoz.

Az FCV tett azért, hogy a lesajnáló tekintet eltűnjön az ellenfelek arcáról. A nyakamat tenném rá, hogy jövőre megkülönböztetett figyelem kíséri majd a derék győzőket, hiába nem gyarapítja (még) a keretet egy honfitársunk se. A pár ezres Rheinpark minden bajnokija mögött ott mozog majd a magyar focitársadalom respektje, de szemünk elkíséri majd őket idegenbe is - elvégre a tiszteletet is idegenben vívták ki.













Az élvonal újoncához van szerencsénk. Fene se tudja, mióta vártak erre. Rajt-cél győzelemről szó sincs, a FCV a bajnokság második harmadában indult meg felfelé: a sokáig éllovas Bellinzona és a Wil nehézzé tette kicsit a melót, de az utolsó két kör két iksze is elég volt a továbblépéshez. A BL-től az orgiás botrányig jutó Thun csusszant le a Challenge League-be, a kupadöntős és kupainduló Bellinzona meg a St. Gallennel playoffolhat egy kellemeset az első osztályért. Érdekes, hogy a lilákkal szintén meccselő, anyagilag összezuhanó Servette a kettőben kecmergett idén, hasonlóan a Lausanne-hoz, a Luganóhoz, meg a két "magyar" klubhoz, a Winterthurhoz (Kovács Gábor egyesülete) és a végül kipottyanó Delémonthoz (Kalina Tibi űzi itt, hét góljával házi gólkirállyá lett).
















































A másodosztály bajnokainak jó része ott örült a Megyerin két éve, bár a duplázók, Juan Sara és Papa Faye már nincsenek a csapattal, miképpen a francia Langlet sem, ő arab túrára adta a fejét. Távollétükben egykori társuk, Odirlei De Souza Gaspar vállalta magára a gólvágás terhét, 31 gólt rámolt be a 75-ből. Kollégája, Benjamin Beni Fischer tízet, az osztrák Florian Sturm hetet jegyez. Hétfőn, a feljutás napján nyolcan vehettek pezsgőfürdőt a számunkra ciki selejtező kezdőjéből, míg Michele Polverino, a bosnyák származású Damir Dzombic és a svájci U21-es válogatottat is megjárt Pascal Cerrone a post-újpesti időszakban váltak stabil taggá. A kapu előtt a 20 éves svájci Yann Sommer őrködött, akit a Baseltől kaptak kölcsön. A legprímább liechtensteiniek jó messzire keveredtek a hazától, Vaduzban van összevissza négy válogatott, köztük az egyik legjobb, Daniel Hasler, de ettől még nem dobhatjuk rájuk a kirakatcsapatos matricát. A játékosokhoz hasonlóan Heinz Hermann edzőnek is a másodligás bajnoki cím a legnagyobb sikere. A pályán azért picit többre vitte, a Nati mezében ő szerepelt a legtöbbször, 117-szer, ezzel mindenkit überel, Geigert, Chapit, Sforzát, Vogelt, Henchoz-t, Türkyilmazt, Yakinékat...

A bajnoki döntőnek beillő FCV-Bellinzona derbit a honlap adatai szerint 4500-an látták, ami az átlagos látogatottság triplája. Látszólag szerény, de lelkes tábor örülhetett annak, hogy a cseppet sem szerény cél hosszú idő után teljesült - hazai példával élve, vajon hányan ünnepelnék a Gyirmót vagy a Szolnok feljutását vagy kupagyőzelmét? Vaduz lehet minden bizonnyal a legkisebb lélekszámú település, ahol élvonalbeli klub üzemel - bár erre vonatkozó statisztikák momentán nem állnak a rendelkezésemre -, a stadion befogadóképességét nézve talán még akkor is marad hely a vendégultráknak, ha az egész város kollektíve becsücsül meccset nézni, hát azért ezt se egyszerű elképzelni...

























A cikk alapján Vaduzt, mint egy szimpatikus, tanulságos utat járó társaságot ismertük meg. Egy magyar fociszemlélőnek azért mégis többet jelent egy nagyot produkáló kiscsapatnál, hiszen mi ugrik be először a név hallatán? Jelenkori focink egyik legbeszédesebb emléke, nevetsége, szégyene, nevezzük bárhogy. Elvonatkoztatva a csapattól, Vaduz, mint fogalom, a bukott magyar labdarúgóközeg betegségét, céltalanságát, tehetetlenségét, akaratgyengeségét rögzíti. Mindazt, amitől meg szeretnénk szabadulni, hogy végre valami történhessen, hogy legyen legalább egy elhatározásunk és elinduljunk valamerre, ahogy a vaduziak is tették. Minden túlzás nélkül: tisztelet illeti azt, akinek van célja és tart valahová. Pláne attól a közegtől jár a respekt, ahol a múltbarévedés nemzeti sport és ahol a V-Day óta az égvilágon semmi sem változott...