Tisztelt Mester! Visszafogottságban és szakmaiságban újfent a csúcsra ért. Az elmúlt kilenc-tíz hónapban leginkább az foglalkoztat(ott) minket, hogy ez Önnek sikerül vagy valamelyik pesti vagy vidéki kollégájának. Csapatszimpátiától függetlenül illik körbetapsolni a bajnokot, mert ez így korrekt, főleg, hogy egy szokatlanul szorongató finisben sikerült begyűjteni-visszahódítani a képeken látható ereklyéket. Blogunk teamje és közönsége nevében fogadja jó szívvel az alábbi elismerő sorokat, melyekkel az újdonsült magyar bajnokot, Önt és csapatát köszöntjük! Mielőtt bárki kötőtűvel támadna a kommentmezőbe, leszögezzük, hogy a hozsanna megérdemelt. Csapata télidőn megfogalmazott fenntartásainkat szétlőve, a bajnokot oda-vissza elporolva ért fel a liga csúcsára. Örömünket fejezzük ki a bajnokcsapatos egyenpólóban integető ifjúság láttán, sőt, ha anyagi forrásaink lehetővé tennék, meglepnénk Önt Mladen Lambulic bronz mellszobrával - hiszen a hű védő elhivatottsága az első közös edzés óta mintául szolgál az összes tépetthajú akadémista előtt, a soproni dupla meg önmagáért beszél -, remélem, exkluzív figyelmesség híján elfogadja, Mester, ha egy hétköznapi gratuláció mellett iszunk egy-egy korsó barackos ice teat az egészségére!
Visszatérve a csapathoz, akadnak bőven nagy tettek. Végh Zolit, a humanoid pókot különös respekt illeti, első bajnoki aranyára gondolva talán még az Ősz Atyából is előbújik a kisfiú. Csöppet hiányoljuk ugyan a gyermeki öröm látványát, de Ön mindig olyan dimenziótlan nyugodtságot áraszt, mint a Zöldellő dombok hintaszékkel c. festmény (kortárs alkotó impresszionista alkotása). Így a kispadlejáróig zuhant volna az állunk, ha Pollák Zoli hátán egyensúlyozva, netán a kerítésre kapaszkodva, megafonnal a kezében látjuk Józsi bácsit, amint névre szólóan köszöni meg a lelkes buzdítást – bár reméltük, hogy átszellemült huszonévesként ünnepel majd az ifjúsággal. Campeoooones, campeoooones, campeoooones enbéééegy.
Csodáljuk, hogy minimális decibelkibocsátás mellett is képes motiválni a profizmus és a szertelenség határán labdázó fiatalságot. Pofon nélkül neveli arra a srácait arra, hogy csattanós pofont helyezzenek el a fanyalgók arcán. (Bevallom, megkaptam a magamét én is zrika és fricska formájában, minden nekünk vágott gól alkalmával. Aki nem bírja a cinket, ne vegyen levegőt.) Csapategység nélkül maximum elképzelni lehet a pofonokat, lekeverni nem lehet őket. Mindig boszorkánykonyhát sejtünk a sikerek mögött és most is a titkos esszenciára kíváncsi az ország. Vallja be nyugodtan, Mester: egy Árral Szemben-alap rejtőzik táskájának oldalzsebében. Na, hogy is szól a téma, Józsi bácsi, segítsen: „Egységben az erő, kék-fehér a nyerő! Vedd fel a ritmust, egy-két-há’
Itt a Kanta, a Hrepka, a Pál meg az Urbán, bajnok lesz idén az MTK!”
Most, az öröm pillanataiban nem szeretnénk elvárásokról prédikálni. A fél csapat még pezsgőben mossa a stoplist, páran már nyaralás szerveznek, de például Lambulic annyira nem oldott még ki, hogy rutinból fejeli le a zuhanyrózsát reggelente. Még az NS is tiszta ragacs az ötödik oldalig. Majd az EB után előhozakodunk elképzeléseinkkel, nem is zargatunk most azokkal senkit, de biztosan érzi, tudja, Mester, mennyire igényli az ország még a legapróbb sikert is. Időben visszasasszézva látjuk, hogy nem maradt sporttelep, ahol ne égett volna meg gyep, csapat, szakedző, néhány mészpöttyön hologramfejfák jelzik: itt vérzett el a magyar bajnok. Bolondok lennénk komoly reményeket fűzni a kuparészvételhez ennyi fejreállás után, de a helytállás-minimumból nem engedünk! Ennek szellemében készítse az ország legjobbjait a selejtezőkre! A további
OJ
blogművészeti aktivista
