Hiába van meg másfél hete a bajnokság, egy hete a kupa győztese, csak a trófeamutogatós ünneplést és az ingyen sört otthagyva gondolkodtam el rajta: valójában rohadtul nem bánom már, hogy vége a szezonnak. Megfáradtam, leültem, ahogy a finis felé slattyogtunk. Lehetett volna bőven jobb és összeszedettebb, akárcsak egyik-másik post itt nálunk, akárcsak bármi ebben az országban. Persze ezek az emóciók inkább szólnak a bloggert széjjelnyúzó évnek, mint a bekamerázott füves terek történéseinek, mintha nem lennék vele tisztában, hogy a csömör szombat reggelre egyszerűen eltűnik. Két éve a képemet még vizsganyűgből táplálkozó spontán öröm lepte el, ha valahol a vébé szót emlegették - vö. a visszafogott, lepattant ábrázattal, ami meg most van rajta, hát köszönőben sincs az óvodás életérzéssel. Pedig nem pazaroltam az időt, a tudományos előremenekülés szellemében araszoltak a napok idáig: szakirodalom feldolgozva, programfüzet tartalmilag elsajátítva, csoportok latolgatva, szűkebb közegem futballközönyös szegmense felvilágosítva (értsd: közelemből elirányítva). Csak a lelkesedés hiányos és csöppet aggályoskodom emiatt, elvégre akit képtelen felpörgetni egy EB, attól el kell venni a blogfelületet és homokba kell ásni nyakig. Aztán, ha a eurofever lecsengett, kikaparni onnan szerencsétlent, hogy selejtezéssel-bérletváltással rendeződhessen vissza szezonirányba hőhullámban felpuhult agya.
Szombat, szombat, meg addig a légüres tér - de momentán csak egy nyugágyat szeretnék...
