Mármint Nekünk nem marad. Holnapután játszuk az "év meccsét", és igazából túlzás lenne azt mondani, hogy felfokozott várakozás előzné meg a nagy napot. 2 hónapja még mindenki biztosra vette, hogy majd teltház lesz, ehhez képest jó ha 5-6 ezren leszünk. Délelőtt majd szépen felvonulunk, elénekelünk pár munkásindulót, aztán nem túl sok jó reményében elindulunk az Üllői útra.

A kérdés, így a célegyenesbe fordulva, már egyre többször vetődik fel. Négyen kerekeznek az élen, szorosan egymás nyomában a szűk úton, öt körrel a vége előtt mindenkiben ott lapul még a perecelés lehetősége. Pörgő pulzusszám, szétpukkanni készülő vádlik, célfotógyanús befutó. A kék mezes siheder könnyedén teker, görnyedten görcsöl a lila, feszülve figyel a piros, itt lenn a szélén meg surranópályát keres a zöld...

Sérüléshullám, ételmérgezés, vízumproblémák – néhány dolog, amitől még a leghidegebb fejű edző is gatyaszárig izzad, pláne ha az év egyik legfontosabb meccse előtt rondít bele valami a hosszasan érlelt tervekbe. Pedig ennél van rosszabb: ha már a második percben tizit rúghat az ellenfél – és mondjuk irdatlanul bevágja. C-Ron kínosan túlhelyezte, de erről a katalánok valószínűleg lemaradtak: mire leesett, hogy nem 0-1 az állás, elment egy jó félóra és vele jelentős mennyiségű energia. Kedd este a legvégén, most meg a legelején jött a csúcspont, egyébiránt 185 perc ipari gyepnyűvés az elődöntők első körében.

Sosem értettem, hogy a bánatba tudja ez az ország ipari szinten termelni a zenei hulladékot, azt meg pláne furcsálltam, hogy van olyan botfülű esetlen idióta, aki alkalmasnak talál egy R-Port vagy Desperado-szánalmat arra, hogy tűzbe-lázba hozza a közönségét és intenzív szurkolásra - sőt, egyáltalán akármilyen rendezvény meglátogatására - buzdítsa őket. Nem igaz, hogy az önkritikátlan popnyomoron túl más nem létezik, születtek már ötcsillagos indulók ebben az országban, de sajnos kollektív ünnepeken csak a Himnusz marad nekünk. Bezzeg horvátéknál, a rockkapitány és bandája ráugrott a muziktémára és némi supporttal már kész is van a csapat EB-nótája. A szomszédság elég hangos népség, meg labdaügyesek is persze, így ha jól saccolunk, sokszor tölti meg majd énekszó a légteret Bázeltől Dubrovnikig.

A keddi válaszig már nem bírom ki. Mint az élni vágyó pilóták Takuma Szatót, olyan ívben kerülöm el a könyvesboltok szótárpolcait, nehogy véletlenül kikeressem, hogy is van a "vesztébe rohan" hollandul. Akut gyomoridegemben osztozom Várhidivel, akiről önkéntelenül valami alsóbbrendű, mégis szeretetreméltó létforma jut eszembe. Öszvér, szamár, póni - mikor melyik. Lassan a nép lapját se merem kinyitni, nehogy valami elégedetten vigyorgó, puffadt képű hollandus köszönjön vissza egy Davison-Hrepka szendvicsből. De az Erwin-interjú betette a kaput. Le kéne szállnom az ólomról, nem tesz jót.

Edouard N'djodo és Banános Joe több dolgoban is hasonlítanak egymásra. Edouard N'djodo nem tud focizni. Banános Joe sem tud focizni. Edouard N'djodo szereti a banánt. Banános Joe is szereti a banánt. Edouard N'djodo valószínűleg nem ismeri Banános Joe-t, és ugyanez valószínűleg igaz fordítva is.

A héten Futsal-válogatottunk, világbajnoki pótselejtező mérkőzést játszott Ukrajna ellen, Gyöngyösön. Mexikó óta nem álltunk ilyen közel világbajnoksághoz, mint 2008 április 15-én este, és sokan még csak nem is tudtak róla. Persze nem biztos hogy ez a sokak hibája.

A szorzófaktor bevezetése óta gyakorlatilag a zéró százalék közelébe süllyedt annak az esélye, hogy a walesi bajnokság - vagy a gyengébb európai ligák bármelyike -  Aranycipőst adhasson a világnak. '96 óta az abszolút termés nem elég, a Bangor pályáján egy gól csak feleannyira értékes, mint egy felhőfejes a Velodrome-ban vagy egy huncut bomba az Olimpicoban. És igazából helyén is van ez így. A legtöbb gólt rámoló spílerek neve viszont hamar elkallódik, hacsak nem valami kaliberes versenyben focizzák össze a gólokat. Elébemegyünk a footieweb végzetes hanyagságának: a postunkban bemutatandó srác többet rúgott idén, mint CéRonaldo (ez már eleve piszok nagy bravúr, rajta kívül csak Huntelaarnak sikerült), de a szorzók miatt Torres és Luis Fabiano is előzi, így a dobogóra se esélyes.

"Mire hazaértünk, már világos volt, hogy nem egyszerűen egy újabb futballincidens történt, ami néhány évenként úgyis előfordul [...]. A halottak száma percről percre nőtt - hét, aztán húsz, aztán ötvenvalahány, és végül kilencvenöt -, és ekkor már tudni lehetett, hogy ha az illetékesekben a józan észnek akár csak szikrája is pislákol, akkor semmi sem maradhat a régiben." - írja Hornby a Focilázban, a futball történelmének egy gyászlepelbe burkolt fejezetéről. Értelmes ember nem jelentheti ki, hogy ha a "Hillsborough" nem történik meg, akkor minden maradt volna az angol pályákon úgy, ahogy. Nyilván bekövetkezett volna máshol, később, mint ahogy bármikor lecsaphat egy szökőár vagy tombolhat egy tűzvész. Jelzés volt - és áldozatokkal járt, akiktől a sors megtagadott éveket, évtizedeket, élményeket, az életet. Jon-Paul Gilhooley érett férfi és bizonyára boldog családapa lenne, már órákkal a meccs előtt a nyakába csavarná a vörös sálat, készülve a kivonulásra, a hangorkánra, megrezzenő hálókra, hömpölygő mámorra, közös agóniára. Talán így is történne szerdáról szombatra, ha nincs akkor ott... Ha csak pár perccel később érkezik... Vagy ha csak simán szerencsésebb... Ha a "Hillsborough" nem történik meg... Ahogy 95 társát, a lelátón végigsöprő pánik őt is maga alá temette. Tíz éves volt, egy döbbenetes stadionkatasztrófa legifjabb áldozata, egyike a számtalan fiatalnak, akik számára a Liverpool-Nottingham FA-kupa elődöntővel életük utolsó meccse vette kezdetét. Tragédiával a küszöbön senki sem foglalkozott már a meccsel... Pillanatok törtrésze alatt közel száz szurkoló lelte halálát a káoszban - helyesebben: végzetes mulasztássorozatban -, az események aztán sokkolták a focivilágot és alapjaiban rázták meg a sportágat magasra emelő szerkezetet. Ma többek közt erre a srácra emlékezik Sheffield, Liverpool, a világ. Emlékükre egy méltó zenével zárjuk a postot, ami ugyan nem a YNWA, de legalább olyan szép.

Remélhetőleg Olvasóinknak nem kell bemutatni Nick Hornbyt, a fociirodalom Főágyúsát, akiknek mégse ismerős a név meg a fickó, akkor annyit mondunk: sose késő belecsapni a remek életműbe, kezdésnek mondjuk a kultuszművé emelkedő Focilázzal. A legközelebbi könyvesbolt felkeresése előtt azonban egy kis aktuális olvasnivaló az író blogjáról: pályaívének és munkásságának lelkes követőjeként vettem a bátorságot legutóbbi, április 10-i bejegyzésének szöveg- és hangulathű fordításához. Szép példázat a Manchester-Arsenal előtt, intenzív bólogatással kísérve. Látogatóinkra bízom a sorok véleményezését (angol alapszint required).

A Magyar Költészet Napja alkalmából ajánlom minden Olvasónk, jóbarátunk figyelmébe Jékely Zoltán versét, mely egy korábbi írásunkhoz talán jobban illene, de a verselés apropóján külön postot szentelek neki. Eleven, mozgalmas költemény, színes képsorok a fociról és merengés az életről, egy harmincas költő hangján. Olvassátok szeretettel.

A kedd-csütörtök kupamenet óriási áldás a vendéglátósoknak, de legalább akkora rettegés az orvosi ügyeletek számára, pláne, ha a meccsek végkifejletéhez hajtűkanyarok és apróbb szívmegállások beláthatatlan során vezet az út. A liverpooli őrület sem tűnt pitinek, de a tegnapi százhúszperceshez képest mindössze gyönge mikrotraumaként érzékelhető. Az antibayernesek eggyéválása a Getafe-pálya fölött megtörtént, a szeánsz mégsem volt elég: ennél igazságtalanabb kimenetelű meccset talán még nem láttunk idén. A másik három helyszínen vendégsiker született, a három győzőból viszont csak kettőnek lehetett őszínte az öröme.

Ismerős az objektum? Nem? Kompok, dokik, agyműtét? Így sem? Hát, akkor a kedves Olvasó nem nézi eleget a Grace Klinikát: a seattle-i Space Needle ugyanis tízpercenként feltűnik a sorozatban, félreértett félmosolyok és bravúros műtétek közé ékelve. Egykoron a nyugati part legmagasabb égimeszelőjeként tartották számon, Seattle jelképe - talán az egyetlen világszerte ismert városi szimbólum -, mely hamarosan kibővül egy soccerológiai vonatkozással. Nem építészeti fórum vagyunk, nem is sorozatsite, az értetlenkedést pedig abba lehet hagyni, mert meg tudjuk magyarázni. Lapozni kell és gól.

A foci univerzumát már sokan próbálták bemutatni, beszéltetni, összegezni, analízis alá vetni, de valahogy mindig oda jutottunk, hogy a sportág egészét lehetetlen keretek közé szorítani vagy akárcsak általánosításokig is eljutni, hiszen olyan mérhetetlen mennyiségű téma halmozódik fel benne-mögötte percről perce. Hans van der Meer holland fotográfus sem vállalta fel a lehetetlent, megelégedett a labdarúgásnak, mint kontextusnak egy elfeledett - de talán a leggazdagabb - szeletével, az alsóbb osztályú focival és annak képeken és mozgóképen történő megjelenítésével. Az eredmény egy végtelenül szórakoztató, ötletes, számtalan beszédtémát, allúziót, emléket előhívó kiállítás, amely nélkülöz mindenféle erőltetett művészi komolykodást, ettől válik igazán hitelessé és beszédessé.

Szolnokon szép helyreigazító jellegű pofonok pihentek meg a Csank-féle Fradi arcán. Játék nem volt, a mosakodás meg a semmitmondás viszont professzionális szintű, a legbékésebb fradistáknál is lazul a szíj. A rutinos játékosok, a helyzetkihasználás hitványsága, a szolnoki célfoci egyaránt kivesézésre kerül a lapozás után, Csank sörétje a falban landolt, bekkelő szövegét a post szerzője tiszaligeti hévvel kontrázza meg, az edzői felelősség természetesen nem maradhat ki a támadásszervezésből.

Szerdán este válogatottak árasztották el a stadionokat és mivel kommentálható eseményekben ismét nem volt szegény a hétköz, így rövid postban emlékezünk meg néhány érdekesebb momentumról - elsősorban nemzeti specifikumok kerülnek az asztalra, mint például tömbösített képzés máltai módra, különleges játékelem-bemutató osztrák módra, valamint euroatlanti liganépszerűsítés amerikai módra. Érthetően az oktatójelleg köré építkezünk, más nem maradt. A szopás magyar módra sajnos kimaradt a buliból, az olvasótábor talán nem is bánja annyira.