Néha komolyan gondolkodóba esem, hogy a napi rutinhoz való ragaszkodáson túl mégis mi visz rá, hogy a nép lapjával indítsak reggelente - elvégre szapuljuk, ahogy nem szégyelljük, itt nálunk is megkapta már a magáét az NS, természetesen nem ok nélkül vettük feljebb a hangerőt, mégiscsak ők a one and only. Mégis, kíváncsisággal járultam az árus elé, hátha, talán, de nem, most sem. Itt hever előttem a sportlappiac újszülöttje, a felettébb ötletes névre keresztelt Sport Extra és újfent kiderül, hogy van az a mélység, amiről nem hittük volna, hogy létezik. Százforintos szánalom színesben, megjelenik kéthetente.
Mindenekelőtt szögezzük le a tényt: nevezett sajtótermék a "színvonal" kifejezéssel még csak távoli rokonságban sem álló Sport Plusz továbbélése. Nem könnyű eldönteni, hogy a tartalom hitványabb-e vagy a külcsín, hiszen minden tekintetben ugyanazt az alacsony szintet kapja a nyájas Olvasó, mint a Plusztól, csak rövidített, szűrt, koncentráltabb formában. Évente kábé háromszor áldoztam a Pluszra és szomorúan konstatáltam a tényt, hogy senkinek se jut eszébe felhúzni a szintet a pöcegödör aljáról. Az Extra változást hirdet, a bravúros lazacszínű papírban (tisztelgés a La Gazzetta előtt, nem kommentálnám...) ez ki is merül, az ólom mennyisége, a betűk típusa és mérete változatlan, a vödör tartalmát is ugyanazok a kezek kavarják. Stílusos, így kell friss erőként megjelenni a sportlapvásárlók előtt...
Nem látom tisztán azt se, hogy ez a sporttal érdemben is foglalkozni kívánó, piaci rést kereső sajtótermék kiknek is szól. Két bekezdés után már a sportlaphiányról és a torzóban maradt próbálkozásokról lamentál a szerkesztő, olvasás közben el is fog a görcs: itt az újabb. Tegyük fel a kérdést: mivel lehet eladni ma egy sportlapot? Aktuális botrányok cincálásával, például (alkalmasabb közeget keresve se találni, aki tud, alapítsa meg most saját sportújságját!), vagy sztárok életében való turkálással (arra ott egy színes magazin). A napi ügyekre ott az NS, abszolút konkurencia nélkül, a hierarchia legtetején. Eközben befuccsolt a sportlappiac több nívós szereplője, a Focivilág, a 6:3, a 90 perc, nem tudták felvenni a kesztyűt az internet-korszakkal meg az egyszerűsödő igényekkel, de - számomra legalábbis - etalonnak minősülnek. Ki olvas ma ilyet? Ki akar egyáltalán ilyet? Így jutunk el oda, hogy az igényes formátumú, értékes, tárgyilagos publicisztikák, magazinok gyakorlatilag teljesen eltűntek az újságosbódékból. Kiszorította őket a szar, konkrétan.
Előfizető-fogó témák garmadája villan a sajtpapíron: nyitásképp egy Várhidi-exkluzív, van itt még fúrás-faragás, válogatottjaink véleménye a vébéselejtezésről (Tisza Tibi szerint a svédeket otthon verjük kettővel, míg Máltán csak a legszűkebben nyerünk...), politikai iromány (a meglepetés erejével) és egy szokásos nem-vállalok-szerepet-a-Fradinál interjú Nyilasival. A továbbiakban egy kis dopping, Peking - és persze a hokink. Érdemeiknek megfelelő, terjedelmes hozsanna, sikersportág-analízis, majd a győzők portréi - éves keresetük feltüntetésével. Valóban erre kíváncsiak a sportlaphiány miatt pityogók? Svasznek meg Ocskay fizetésére? És ha igen, mióta?
Költői kérdések tucatja fogalmazódik meg, miközben vándorlok...khm...cikkről cikkre, az elképzelést keresve. Tehát akkor mi is a cél az ígérgetésen túl?
"Mindenekelőtt: tartósan olcsók leszünk!"
Ez áll a második oldalon. Hetente egy százasért (tíz forinttal az NS ára alatt) lapátolni a szemetet. Megfordul az ebéd, b+, ez a cél, EZ A KONKRÉT CÉL. Szép, büszke vállalás.
Nem tudom, folytassam-e még, ez a post is csak egy indulatos ipari csapongás, ami már erősen a bloggerszabadság határait feszegeti. A Sport Extra szeretne elférni. Hát nem fog. Egy önnönmaga olcsóságát és ezzel igénytelenségét hirdető, korszerűtlen, reformképtelen, többszörösen bukott sajtószemétnek egyszerűen nincs helye, nem lehet helye. Illetve, lehet - a kukában. A nép dönt úgyis, hogy hitelt ad-e az új lapnak, de a halálos ítélet szignálása erkölcsi kötelesség.
A százasokat meg dobálom inkább a kávéautomatába...
Nem látom tisztán azt se, hogy ez a sporttal érdemben is foglalkozni kívánó, piaci rést kereső sajtótermék kiknek is szól. Két bekezdés után már a sportlaphiányról és a torzóban maradt próbálkozásokról lamentál a szerkesztő, olvasás közben el is fog a görcs: itt az újabb. Tegyük fel a kérdést: mivel lehet eladni ma egy sportlapot? Aktuális botrányok cincálásával, például (alkalmasabb közeget keresve se találni, aki tud, alapítsa meg most saját sportújságját!), vagy sztárok életében való turkálással (arra ott egy színes magazin). A napi ügyekre ott az NS, abszolút konkurencia nélkül, a hierarchia legtetején. Eközben befuccsolt a sportlappiac több nívós szereplője, a Focivilág, a 6:3, a 90 perc, nem tudták felvenni a kesztyűt az internet-korszakkal meg az egyszerűsödő igényekkel, de - számomra legalábbis - etalonnak minősülnek. Ki olvas ma ilyet? Ki akar egyáltalán ilyet? Így jutunk el oda, hogy az igényes formátumú, értékes, tárgyilagos publicisztikák, magazinok gyakorlatilag teljesen eltűntek az újságosbódékból. Kiszorította őket a szar, konkrétan.
Előfizető-fogó témák garmadája villan a sajtpapíron: nyitásképp egy Várhidi-exkluzív, van itt még fúrás-faragás, válogatottjaink véleménye a vébéselejtezésről (Tisza Tibi szerint a svédeket otthon verjük kettővel, míg Máltán csak a legszűkebben nyerünk...), politikai iromány (a meglepetés erejével) és egy szokásos nem-vállalok-szerepet-a-Fradinál interjú Nyilasival. A továbbiakban egy kis dopping, Peking - és persze a hokink. Érdemeiknek megfelelő, terjedelmes hozsanna, sikersportág-analízis, majd a győzők portréi - éves keresetük feltüntetésével. Valóban erre kíváncsiak a sportlaphiány miatt pityogók? Svasznek meg Ocskay fizetésére? És ha igen, mióta?
Költői kérdések tucatja fogalmazódik meg, miközben vándorlok...khm...cikkről cikkre, az elképzelést keresve. Tehát akkor mi is a cél az ígérgetésen túl?
"Mindenekelőtt: tartósan olcsók leszünk!"
Ez áll a második oldalon. Hetente egy százasért (tíz forinttal az NS ára alatt) lapátolni a szemetet. Megfordul az ebéd, b+, ez a cél, EZ A KONKRÉT CÉL. Szép, büszke vállalás.
Nem tudom, folytassam-e még, ez a post is csak egy indulatos ipari csapongás, ami már erősen a bloggerszabadság határait feszegeti. A Sport Extra szeretne elférni. Hát nem fog. Egy önnönmaga olcsóságát és ezzel igénytelenségét hirdető, korszerűtlen, reformképtelen, többszörösen bukott sajtószemétnek egyszerűen nincs helye, nem lehet helye. Illetve, lehet - a kukában. A nép dönt úgyis, hogy hitelt ad-e az új lapnak, de a halálos ítélet szignálása erkölcsi kötelesség.
A százasokat meg dobálom inkább a kávéautomatába...
