"Mire hazaértünk, már világos volt, hogy nem egyszerűen egy újabb futballincidens történt, ami néhány évenként úgyis előfordul [...]. A halottak száma percről percre nőtt - hét, aztán húsz, aztán ötvenvalahány, és végül kilencvenöt -, és ekkor már tudni lehetett, hogy ha az illetékesekben a józan észnek akár csak szikrája is pislákol, akkor semmi sem maradhat a régiben." - írja Hornby a Focilázban, a futball történelmének egy gyászlepelbe burkolt fejezetéről. Értelmes ember nem jelentheti ki, hogy ha a "Hillsborough" nem történik meg, akkor minden maradt volna az angol pályákon úgy, ahogy. Nyilván bekövetkezett volna máshol, később, mint ahogy bármikor lecsaphat egy szökőár vagy tombolhat egy tűzvész. Jelzés volt - és áldozatokkal járt, akiktől a sors megtagadott éveket, évtizedeket, élményeket, az életet. Jon-Paul Gilhooley érett férfi és bizonyára boldog családapa lenne, már órákkal a meccs előtt a nyakába csavarná a vörös sálat, készülve a kivonulásra, a hangorkánra, megrezzenő hálókra, hömpölygő mámorra, közös agóniára. Talán így is történne szerdáról szombatra, ha nincs akkor ott... Ha csak pár perccel később érkezik... Vagy ha csak simán szerencsésebb... Ha a "Hillsborough" nem történik meg... Ahogy 95 társát, a lelátón végigsöprő pánik őt is maga alá temette. Tíz éves volt, egy döbbenetes stadionkatasztrófa legifjabb áldozata, egyike a számtalan fiatalnak, akik számára a Liverpool-Nottingham FA-kupa elődöntővel életük utolsó meccse vette kezdetét. Tragédiával a küszöbön senki sem foglalkozott már a meccsel... Pillanatok törtrésze alatt közel száz szurkoló lelte halálát a káoszban - helyesebben: végzetes mulasztássorozatban -, az események aztán sokkolták a focivilágot és alapjaiban rázták meg a sportágat magasra emelő szerkezetet. Ma többek közt erre a srácra emlékezik Sheffield, Liverpool, a világ. Emlékükre egy méltó zenével zárjuk a postot, ami ugyan nem a YNWA, de legalább olyan szép.