Emlékeztek még a Forçára, gondolom, a legutóbbi EB dalaként vert tanyát fülünkben és a köztudatban. (Akiknek nem ismerős, helyzetbehozás gyanánt: az előadónak, Nelly Furtadonak volt ám olyan korszaka is - a pre-timbalandi -, amikor a vele leggyakrabban összekapcsolt két szó a "remekül énekel" volt és nem a "qrvajó nő".) Na, a Forçában megvolt minden lényeges, ami egy sportrendezvényhez passzol, azonnal befogadható, élvezetes indulóként kísérte végig a meccseket, amikor megszólalt, az összes sörhasú hálóatlétás felpattant a kanapéról. Egyszerűen tökéletes volt, clubrotationös fordulattal élve, telibe kapta az érzést.
Enrique Iglesias - már az is vicc, hogy a név felbukkanhat egy fociblog felületén - EB-dala viszont gyakorlatilag értékelhetetlen. Legalábbis mint himnusz. Egy dologra kiváló - és e tekintetben nem is lóg ki a méltán népszerű életműből -, hogy a zeneileg alulintegrált bakfisokban elinduljon a nyálelválasztás, rögtön az első cicahangnál, amit ez az Annaszomorító kiprésel magából. Míg a Força - vagy akár más régebbi szerzemény - kifejezetten sok energiát mozgósított, a Can You Hear Me? a világon semmi hozzáadott értéket nem képvisel. A Força nagy muzsika, de nem tolta elérhetetlen magasságokba a torna zenéjével szemben támasztott kollektív igényeket. Elvégre, nem kérünk sokat, legyen a nóta tempós, hangulatos, közvetítsen némi mozgósító energiát, ne kelljen letekerni a hangot vagy csatornát váltani - arról nem beszélve, hogy kevésbé szomjas állapotban úgyis a háttérzene számít a legkevésbé.
Nem tudni, kit tehetünk felelőssé a méretes ízlésficamért - nyilván a rendező népeket kell kárhoztatnunk -, mindenesetre szívesen kínoznánk őket egy kis hazaival (Lola-Pákó-Hooligans megamixre gondoltam, de rendezhetünk egy brainstormingot is akár büntiügyben). Szeretnénk látni ugyanis, hogy véresre kapart képpel, füleik levágásáért könyörögve járnak lidérces táncot a felelősök, miközben mi René Baumann aka DJ Bobo Freedomjára bólogatunk szelíden a fal mögött. Take a piece of Heaven and you will win! Hát igen, ha tíz-tizenöt évvel visszatuszkolhatnánk az időben a tornát, a svájci fenoménnek adnánk a komponálás lehetőségét, ő biztosan nem élne vissza a felkéréssel, mintahogy a pop Amadeusa, Falco sem, de szegény már tíz éve a túlvilágon darálja a szöveget. Bobo meg Falco jobb külsővel rugdosná be a buliba a kóválygókat, Iglesias ellenben azokat is elriasztja, akik kocsmában vagy táncparketten bújtak ki anyuból.
Az utánpótlás kérdése láthatóan nem megoldott és ez nyugtalanít. Miféle lefáradt, sótlan, közönyös szeglete a világnak Svájc és Ausztria? Nem akad tizenhatmillióból egy lelkes dalszerző, aki képes lenne - vagy inkább lett volna - egy szerethető dalt csiholni e nemes labdapattogás ürügyén? Erre menni fanfestre, ezzel élni egy hónapig..? Jól kibasztatok velünk, hát nem vagytok ti épek, hogy ránk kényszerítitek ezt a borzalmat. Hallatán ugyanis lebomlanak a stílusokkal szemben élő fenntartásaink, le kell számolnunk a zenei sznobság látszatával is. Kissé tanácstalanok vagyunk, már a retrojellegű szintipoptól és az izzadtságszagú alpesi punktól se riadnánk vissza. A sivatag közepén tikkadva nem lehetnek igényeink, mindegy mi, csak folyjon.
Az utolsó hallgatás végére érve az ólomsúlyú, tragikus konklúzió: a Can You Hear Me?, pedig négykézláb küzdöttem ellene, elérte a célját, hogy borulna rá az ég.
Fülbemászott.
Kérem a pengét.
Enrique Iglesias - már az is vicc, hogy a név felbukkanhat egy fociblog felületén - EB-dala viszont gyakorlatilag értékelhetetlen. Legalábbis mint himnusz. Egy dologra kiváló - és e tekintetben nem is lóg ki a méltán népszerű életműből -, hogy a zeneileg alulintegrált bakfisokban elinduljon a nyálelválasztás, rögtön az első cicahangnál, amit ez az Annaszomorító kiprésel magából. Míg a Força - vagy akár más régebbi szerzemény - kifejezetten sok energiát mozgósított, a Can You Hear Me? a világon semmi hozzáadott értéket nem képvisel. A Força nagy muzsika, de nem tolta elérhetetlen magasságokba a torna zenéjével szemben támasztott kollektív igényeket. Elvégre, nem kérünk sokat, legyen a nóta tempós, hangulatos, közvetítsen némi mozgósító energiát, ne kelljen letekerni a hangot vagy csatornát váltani - arról nem beszélve, hogy kevésbé szomjas állapotban úgyis a háttérzene számít a legkevésbé.
Nem tudni, kit tehetünk felelőssé a méretes ízlésficamért - nyilván a rendező népeket kell kárhoztatnunk -, mindenesetre szívesen kínoznánk őket egy kis hazaival (Lola-Pákó-Hooligans megamixre gondoltam, de rendezhetünk egy brainstormingot is akár büntiügyben). Szeretnénk látni ugyanis, hogy véresre kapart képpel, füleik levágásáért könyörögve járnak lidérces táncot a felelősök, miközben mi René Baumann aka DJ Bobo Freedomjára bólogatunk szelíden a fal mögött. Take a piece of Heaven and you will win! Hát igen, ha tíz-tizenöt évvel visszatuszkolhatnánk az időben a tornát, a svájci fenoménnek adnánk a komponálás lehetőségét, ő biztosan nem élne vissza a felkéréssel, mintahogy a pop Amadeusa, Falco sem, de szegény már tíz éve a túlvilágon darálja a szöveget. Bobo meg Falco jobb külsővel rugdosná be a buliba a kóválygókat, Iglesias ellenben azokat is elriasztja, akik kocsmában vagy táncparketten bújtak ki anyuból.
Az utánpótlás kérdése láthatóan nem megoldott és ez nyugtalanít. Miféle lefáradt, sótlan, közönyös szeglete a világnak Svájc és Ausztria? Nem akad tizenhatmillióból egy lelkes dalszerző, aki képes lenne - vagy inkább lett volna - egy szerethető dalt csiholni e nemes labdapattogás ürügyén? Erre menni fanfestre, ezzel élni egy hónapig..? Jól kibasztatok velünk, hát nem vagytok ti épek, hogy ránk kényszerítitek ezt a borzalmat. Hallatán ugyanis lebomlanak a stílusokkal szemben élő fenntartásaink, le kell számolnunk a zenei sznobság látszatával is. Kissé tanácstalanok vagyunk, már a retrojellegű szintipoptól és az izzadtságszagú alpesi punktól se riadnánk vissza. A sivatag közepén tikkadva nem lehetnek igényeink, mindegy mi, csak folyjon.
Az utolsó hallgatás végére érve az ólomsúlyú, tragikus konklúzió: a Can You Hear Me?, pedig négykézláb küzdöttem ellene, elérte a célját, hogy borulna rá az ég.
Fülbemászott.
Kérem a pengét.
