Ötszáz bajnoki istentelenül sok. Ebből a bajnokságból főleg. Belegondolok, ha csak a felét vesszük és végignézzük...hhhh, ne is részletezzük. Átszámolva tizenöt év a kapufák és a gólvonal társaságában. Vetődések salakra, fűre, sárba, hóba, temérdek repülés és földetérés. Soha véget nem érő felkészülések, egyhangú buszozások. Semmitmondó interjúk, elkoptatott kesztyűk, feledésbe merülő arcok tucatszám. Sikerből kevés, potyából talán még kevesebb.

Ötszáz osztályzat - többnyire a magasabb tartományból - minimális nézőtéri élc, elismerő taps még a vendégből is: az általános megbecsültség jelei, legyen szó nézőkről vagy a szakmáról. Hét kapitány bizalma a válogatottban, minimum ennyi edzőé a klubokban. Közel két évtized egy dinamikusan pusztuló, maradék értékeit vesztő, céltalan, élményt és motivációt alig nyújtó környezetben, komoly sérülések, eltiltások, viták nélkül.  És egy tragikusan gyenge jubileum, amire tíz év múlva senki se emlékszik majd.

Csak arra, hogy Végh Zoli a Klub 500 tagja.