Minden szezon elején hozzá kell szoknunk a veszteségekhez. Olyan kicsi ez az enbéegy és úgy a szívünkhöz nőnek a benne megfordulók, távozásukkal mindig elhal egy kevés szívizomsejt, az utánuk tátongó űr pedig mélyebb, mint egy szibériai gyémántbánya. Durica mestert nem is az enbéegy így temetőivé váló jövőképe, inkább saját maga miatt sajnáljuk, hisz még csak a csúcs felé tartott gólja videomegosztós nézettsége, mikor ő már pozsonyi albérletében busongott. A többiek viszont kivétel nélkül előcsalogatják a krokodilkönnyeket.

Még Vulin is, de róla legalább tudjuk, hová dobták tovább a hullámok: Liberecbe költözött, tehát a cseh ligában folytatódik a forgatás. Zatarával kapcsolatban viszont tombol az infohiány, pedig egy sanszot talán megérdemelt volna, Újpesten nyugodtan üldözgethette volna a lenyugvó napot némi prémium reményében, ám sajnos nem találtuk a nevét Lázár jegyzettömbjében (igen, nálunk van, lehet érte jelentkezni).

Ahogy Dourandit se láthatjuk már, amint megpróbálja a hálóba ollózni Pintér Ádám orrnyergét. Sadjo okán külön fájdalmat érzünk, épphogy megpillanthatta a válogatott edzőtáborában gyúló tábortüzet, mikor is megismertették az útilapu fogalmával. Pozitívum, amíg Gebro magyar füvet tép tapos, a mackós balbekk szelleme végig jelen lesz a bajnokságban.

Attraktív vidék a Kelet: Vukadinovics félrediagnosztizált baja után állítólag a belorusz medicinával próbálkozik tovább, Sztojkov az MTK-nak lőtt bombájával nyűgözte le a kínaiakat, Vukmirnál bizonyára az előzékenységet díjazták, a Fehérvárott karriert csináló Dajics esetében pedig nyilvánvalóan a bizonyítási vágy volt a döntő, ami nálunk gyér tavaszhoz vezetett.

Náluk keletebbre már csak Leandro da Silva és André Alves költözött. Utóbbinál már csak idő kérdése volt a klubváltás: aki háromszor tolja be a Fradinak, előbb-utóbb kirángatja a homályból egy külhoni ajánlat, tessék csak megkérdezni a Róth Ferit. Reméljük, viszontlátjuk még a brazilokat, egy Vlagyivosztok-Nahodka derbi képeire pedig mindenképpen igényt tartunk.

A legnagyobb szakadást azonban az a pillanat okozta, amikor megláttuk a tavalyi év leggólerősebb légiósát, Kouemahát duisburgi zebramezben. Na az sokkolt, jobban, mint Sidibe távozása. Pedig nagy bolt volt, egy Lórira és egy szabványos eredményjelzőre futotta belőle. Azóta csak a jóféle híreket hozzák a frontok, miszerint gólokkal készül a Bundesligára a Lokiban csupán zsenialitása harmadának a negyedét nyújtó Dorge Rostand. Feledem most azt a temérdek elönzőzött, túlcselezett és kihagyott gólhelyzetet, mely maga után vonta debreceni  idegrendszerek ezrének gyógyszeres és/vagy alkoholos kezelését.

Neki és társainak jó szelet, boldogulást kívánunk, hátha rálelnek valami szebbre, jobbra. Bár soha nem lesz olyan jó, mint itt!