Hol van még a szezonkezdet és már az első kiesőt emlegetik a rosszindulatú szalonarcok. Nem, nem az Újpest ítéltetett dögrovásra, hanem Prukner mester erősen megtépázott állománya. Prukinak minden idény végén járna egy a tiszteletkör, évek óta virraszt a kaposvári foci fölött, sziszifuszi munkával újraépíti azt a falat, amit párhavonta módszeresen visszabontanak. Ez egy kegyetlen kihívás, a magyar edzői slepp sznobságát ismerve zömük pityogva menekülne a parkolóig, hogy aztán hazaúton telefoninterjúban sírja el a bánatát, mert "a szakmai munka feltételei nem adottak."
Habár a Rákóczi-pálya éppen nem romhalmaz, a benne lakók pedig már rég nem lesajnált, lebrunzolt senkik a ligában, a csőd pereme sose kerül elég távol a klubtól, hiába passzolja el a legjobb tanulókat külföldre vagy ligán belül. Vasziljevics után Alves és Leandro, immáron Андре Алвес Дос Сантос és Леандро Да Силва is elhagyta a barátságos somogyi dombokat, egy vlagyivosztoki kalandért, mindez csak idő kérdése volt, akárcsak Balajcza, Rajczi, Zsolnai, Szakály P., Maróti, Pintér vagy Milinte távozása. Ahogy belőlük focista lett - helyesebben, ahogy belőlük focistát csináltak -, úgy válhatnak majd keresett spílerré a Szolnokról, Győrből érkezők.
Rutinos kollégáktól gyakran hallani, de a Dunántúl Guy Roux-ja is alátámasztja e bölcsességet minden szezonban: ne azt nézd, ami hiányzik, abból építs, amid van. Bravúrosan viszi el a tabella legzüllöttebb részéből a csapatát, holott a kasszára nézve aligha lehetne többet remélni alsóházi manővereknél. Pruknert nemcsak mint futballedzőt, hanem mint kollégát is tisztelem, mert a zavaros jövőképtől nem fut el - méltatlan is lenne ez egy pedagógustól -, nem siratja a sorsát, nem menekül a jóba, bár, és most mellőzzük a képmutatást, lelkizés nélkül, simán megtehetné. Más kérdés, hogy akkor kívülről kellene végignéznie, ahogy gödörben végzi fél évtized munkája.
Mégis, támogató alig akad, a névadó hol utal, hol nem, a környékbeliek tartózkodnak a szerepvállalástól és nem is korrekt megróni őket, ha viszolyognak pénzt tolni a fociba, nevetséges és bizonytalan terep, legalábbis ebben az országban. Furcsa, de a Rákóczinál ezek ellenére is megvan az, ami enbéegyes öltözőkben különösen ritka: sikerérzet, ami továbblendíti a társaságot egyik szezonból a másikba, ami egyszerűen lételeme a sportolónak. Talán emiatt (is) él még a játék. Évente meghalnak kicsit, aztán újjáélednek. A klubtörténet legnagyobb (kényszer)kiárusítását már gyakorlott túlélőként vészelik át. Beszédtémát adnak, példálóznak velük, szívesen írnak róluk. Csak nekrológot ne kelljen.