A Magyar Költészet Napja alkalmából ajánlom minden Olvasónk, jóbarátunk figyelmébe Jékely Zoltán versét, mely egy korábbi írásunkhoz talán jobban illene, de a verselés apropóján külön postot szentelek neki. Eleven, mozgalmas költemény, színes képsorok a fociról és merengés az életről, egy harmincas költő hangján. Olvassátok szeretettel.
Jékely Zoltán: Futballisták
Zöld réten döng a barna futball
– különös dzsungeli zene –,
eget jár s földre-földre huppan,
hős gyermekkorból izenet.
S akik rúgják, mindig ugyanazok:
száguldozók és daliásak,
teltcombú, fürge kamaszok,
virágai az ifjúságnak.
Valaha én is így loholtam
egy vakmerő gólhelyzetért,
s ha ellenfelem utólért,
fejem csapdostam elomoltan.
Egy roppant meccsre készülődtem,
melyet talán Uruguay
népével vívunk a mezőben,
és győzni vagy halni muszáj!
De jaj, mi lett a csapatunkkal?
A Tornakertből vad vihar
szórt szét bennünket, s oly hamar
lőn utcakölyköké a futball!
Most e döngés emlékezésbe ringat,
mely egyszersmind öröm és árva-kín,
s új ifjúság tülekedésein
keresem régi mozdulatainkat.
S mint Toldi vén lovában harc zajátul,
a régi tűz bennem is fellobog,
s szép passzaiktól, megfogyatkozott
combizmom össze-összerándul.
– Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepű rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,
mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltünődve dől a kapufához.
