Sejtésem sincs, kinek juthatott eszébe, hogy kis hazánknak egy még kisebb, ámbátor relatíve távoli országgal kell szövetséget kötnie némi futballügyi progressziót remélve, arról pedig végképp nincs, miért volt szükség a kapcsolatépítés egyik fázisaként játékvezetői csereberébe bonyolódni a derék katariakkal. Félreértés ne essék, én nem lenni etnosoviniszta, de Katar nem igazán nevezhető futballkulturálisan fejlett országnak, bár az elmúlt tíz év összevetésében biztosan több fejlődést mutat sportágilag, mint régiónk egésze. Sőt, valójában kicsit örülök is, elvégre az Abdul Rahman Husszain névre hallgató katari sporinak jó vendéglátóként szerezhettünk néhány kedves percet: nem mindenkinek adatik meg, hogy hozzávetőleg egy hét alatt kiszórhassa a liga két ászát, Vitelkit és Kerekest. Bedének ilyen bravúr még a legvadabb korszakában se jött össze, Kassait nem is említve, új sztársípmesterünket pedig már jobban lekötik a csilivili kupameccsek, mint a jó kis hazai. Ám legyen, érkezzenek hát az impulzusok Katarból - és ha már ez a jövő útja, méltóztassék felajánlanom némi pluszinformációt arról, ami arrafelé zajlik a fociban. Mi újság Katarban?

A katari szövetség ötvenéves jubileumához közeledve megállapítható, hogy jelenleg fellendülő korszakát éli a játék, a térség országaiban érzékelhető trendekhez hasonlóan. A FIFA világranglistájának aktuális állása - melynek momentán 84. helyén, kilencedik legjobb AFC-reprezentánsként ott áll Katar, közvetlenül a vébéhost dél-afrikaiak mögött - talán nem is megy meglepetésszámba, ha nem említjük meg, hogy tavaly ilyenkor bizony a top 50 küszöbén toporgott a katari foci (mint ismeretes, hazánk a 48. helyre rugaszkodott előre, tehát most büszkén feszíthetünk a küszöbön belülről), ami mindjárt többet árul el a sportág jelenéről. Korosztályos csapataik a közelmúltban rendszeresen a legjobbak közé kerültek, az utánpótlást tehát példás módon pallérozzák, az Aspire Akadémia szakmai munkájáért Michael Browne, a Charlton Athletic akadémiájának egykori irányítója felel. Emellett nyilván a FIFA is fogja a katariak kezét, így a nemzetközi szövetség Goal programjából is csipegethetnek az öbölmentiek. Doha számtalan sportrendezvény (technikai sportok, tenisztorna) mellett tavaly otthont adott a valaha volt legsikeresebb Ázsia Játékoknak (a kontinens mini olimpiája, melynek focitornája hazai sikerrel végződött), sőt, a következő labdarúgó kontinensviadalt is Katar rendezheti 2011-ben.

Bajnokságuk, a Q-League 10 résztvevője hazai fiatalokra és vállalkozó szellemű, jól megkínált légiósokra épít. A klubok klubja a jelenleg Co Adriaanse által gardírozott, a válogatott gerincét adó Al-Sadd, sokszoros bajnok, kontinentális kupa győztese, a trónörökös tulajdona. A Qatar SC is nívós egyesület, a most futó szezonra mindössze Djemba-Djembával, Karimivel, Talal El-Karkourival és Mamadou Dialloval erősítettek be, sőt, azt a luxust is megengedhették maguknak, hogy elengedjék Okochát az angol Hull Cityhez... Az utóbbi néhány évben olyan hírességek ruccantak át dollármilliós focizgatásokra, mint Batistuta, Romario, Caniggia, Basler, Effenberg, Sonny Anderson, Okocha, Yeboah, Taribo West, Leboeuf, Desailly, Dugarry, a de Boer-tesók, Hierro, Guardiola, Wanchope, továbbá több ismert iráni, latin-amerikai és afrikai játékos is szívesen fogadta a könnyűpénzt. A jelenlegi felhozatalból Carlos Tenorio (Al-Sadd), Lamouchi (Umm Salal), Leo Pisculichi (Al-Arabi), Adil Ramzi (Al-Wakra), Madouni és az iraki legenda Junesz Mahmud (Gharrafa) tartozik a mifelénk is ismerős spílerek közé.

Bizonyára remekül keresnek és már oda-vissza ismerik Doha összes szórakozóhelyét, de vajon mennyire elégíti ki őket a tény, hogy új építésű, viszont fájdalmas ürességtől kongó stadionokban zajlanak a bajnokik? Errefelé a tízezres látogatottság már tömegnek számít, ööö, akarom mondani, errefelé is. Ez azonban egészen frenetikus népszerűséget jelent, hiszen az alig milliós lakosságnak egyötöde katari polgár, magyarán a lakosságnak nem több, mint egytizedét sorolhatjuk a "fociorientált katari férfi" némileg diszkriminatívan létrehozott kategóriájába. A hazai népességi viszonyokra vetítve ez közel százezres látogatottságot jelentene, hát, a kíváncsiság kedvéért össze kéne számolni, hány forduló alatt jön össze ekkora nézőszám a magyar lelátókon...

A válogatott a világbajnoki részvételt vette célba és nem is lehetetlen a vállalkozás, mégha az Ázsia-kupán nagyon nem jött ki a lépés - ebbe a bosnyák Muszovics kapitány bele is bukott -, most az egzotikumra specializálódó edzők egyike, az uruguayi Jorge Fossati fűzi tovább a projektet. Tanítványainak részletes bemutatásától érdeklődés és az arab ismeretének hiánya okán eltekinthetünk, de pár apróságra felhívnám a figyelmet. A katariaknak nagyon bejött a honosítás, amivel kivívták egy-két fajsúlyos szakember ellenszenvét. Troussier a hőn áhított siker érdekében nagyon favorizálta a témát, de idejekorán távozni kényszerült a padról. A szövetség azonban továbbvitte ötletét: a bolgár súlyemelők és a kenyai futók mintájára beszerveztek a csapatba egy uruguayi születésű csatárt, Sebastian Quintana Soríát, továbbá két szenegálit, Mohamed Saqr kapust és a védő Abdulla Obaid Koni-t.

Az uru gólvágó valóban rá is szolgál a terminusra, nevéhez fűződik az összes Ázsia-kupán szerzett katari gól, továbbá góllal terhelte meg nemrégiben barimeccsen a kupát elhódító irakiak hálóját is (minő furcsasága az életnek, hogy az iraki Pelé, Junesz Mahmud épp a katari ligában edződik, innen került az Aranylabda-jelöltek sorába, ez se piti dolog ám), majd a minap két góljával tevékeny részt vállalt a tisztes helytállásban reménykedő sri lankaiak szétverésében. Quintanát Bruno Metsu, a kozmopolita futballtréner vitte a sivatagok közé három éve, elsőként az Al-Gharaffa, majd a Qatar SC színeiben lett majdnem gólkirály, év játékosa - és így a válogatott sztárja.

A született katariak közül az apró termetű Khalfan Ibrahim a legismertebb, aki 2006-ban - a kis ország történetében elsőként -, 18 évesen minden idők legfiatalabbjaként nyerte el az AFC Év Játékosa díját. A wikipedia vonatkozó bejegyzésében odáig mennek, hogy Ronaldinhohoz hasonlítgatják...

Abdul Rahman sporttárs valószínűleg büszke mindarra az erőfeszítésre, amelyet hazája bevet, hogy focit csináljon az olajkutak tövében, persze van miből építkezni, de minden rosszmájúság mellett a tény tény marad: a források mit se érnek, akarat is kell a lóvé mellé, ha sikert akarunk. A siker márpedig elérhető közelségben van, Katar látszólag semmivel sem indul rosszabb esélyekkel, mint a térségből bárki. Bár Dél-Afrikáig még van néhány hosszú egyenes, nem kis bravúr lenne, ha végül megcsípnék azokat a repülőjegyeket. Abdul Rahman pedig magyar túrájáról hazatérve szurkolhat: ha a válogatott nem is, legalább ő ott lehessen a világbajnoki mezőnyben...