Tegnap bizony a lenyűgöző Muse-színház élményeivel eltelve nem igazán jutott eszembe, hogy már egy éve történt. Illene tehát megemlékezni róla valahogy, nem szívesen teszem, nyilván nem kellemes megidézni a sporttörténelem egyik legszánalmasabb mérkőzését, melyen tíz-tizenötmillióan dühöngtek és cirka huszonkétszer ennyien szakadtak a röhögéstől. Gyakorlati oktatás egy kis ország nagy hőseitől, dédunokáink arcát is pirító szégyen, a Nagy Ciki - avagy hogyan kell mintaszerűen megleckéztetni egy rokkant ország tagbaszakadt csapatát.

Szinte már momentumokra se emlékszem az egészből és igazából nem is nagyon éget a vágy, hogy a bukást feldolgozó videókat keressek. Ja, annyi azért megmaradt, hogy előbb egy istentelenül cifrát káromkodtam a meccs végén, majd néhány perc múlva széttárt karokkal meredtem a reklámokat bámuló faterra, mert hát ezt az eseménysort ő se tudta elhelyezni, a tér-idő kontinuum némileg megbillenni látszott. Persze a fentiek bizonyára mindenkiben lejátszódtak, kivéve talán azokat a szerencséseket, akik még az első gól után elfogyasztották a Kupak Presszó italállományának felét - egyenlítés után a másik felét is -, hogy aztán másnap reggel csodálkozva pislogjanak NS-törzsolvasó kollégáikra, akik bősz olvasás helyett ezúttal csak bámulnak a kávéba üres tekintettel, nem reagálva az este történéseit firtató kérdésekre...  Hát, csevegni a zakó méretéről, sok értelme lett volna, nehezen feldolgozható volt ez az egész akkor is és talán még most is az.

Olvastam az imént Bozsikot, aki már-már egy misztikus tanító bőrébe bújva osztogatja a jótanácsokat Málta-témakörben és miért nem lepődöm meg, hát így megy ez: aki az előbb rád baszta az ajtót, most épp a körültekintő viselkedésről oktat. Ex-Petyánk bizony tartozna az országnak egy vallomással, mert emlékeim szerint a gyurcsányos beismerés csúnyán elmaradt, az ország meg csak hüledezett napokig, mert a szövkap csak a közös felelősség, a kispadtáji tehetetlenség, a lélektani problémák unalomig történő ismételgetéséig jutott el. Ex-Petyánk – jó pár játékossal együtt, mert hát őket se kéne menteni – csak asszisztált az oktatófilmhez: nézte, amint befűzik, csendben végignézte, ahogy a máltai zsonglőrök ficánkolnak, majd kiment a moziból. Meg se próbált magyarázatot adni arra, hogy mégis hogy a picsába csináltak az emberei Schembriből Schembrinhót, magukból bazári majmot, a szurkolókból idegroncsot. De sajnálja... Hát kösz, mi is sajnáljuk. Never mind - mi is túltettük magunkat a sokkon, elvégre profik vagyunk. Ex-Petyánk azóta hálistennek újra a Barcelona támadóalakzatán meg Rooney lövőerején lelkesedik, és okfejtéseit hallgatva előtör belőlem az aljas: csak egyszer adná meg az élet, hogy lássam Petyát, amint a Marsaxlokk-Valencia BL-derbi szünetében, 2-0-nál a Mifsuddal és Schembrivel felálló hazaiak taktikai húzásait taglalja, miközben vele szemben Egri V. - és megannyi tévénéző - könnyes arccal, fuldokolva vinnyog a röhögéstől, Petya pedig csak ég, ég, ég, kínjában a szélsőjátékot magyarázva...
Na ez az, amivel igazán tartozik az országnak.

Utólag belátható, hogy a mieink körülményes, vegetatív focijába egyszerűen bele voltak kódolva a nagy pofáraesések. A csapatot nonstop korholók pedig nem az analitikus bölcset játszották, mindössze felismerték, a bukó – mondjuk egy iksz – bárhol bármikor reális alternatíva (avagy: ez a realitás, by Bozsik), na de ez a kimenetel náluk is kiverte a biztosítékot. Az igazán szép pedig az, ahogy a nép most, egy évvel a megsemmisülés után, immár a fikázóművészekkel, megmondókkal együtt, dagadó kebellel revansra vár: jó a csapatunk (csakazakurvaskótnefújtvolna), lazán ütjük őket öttel, Ferihegyig szaladnak a részmunkaidős focisták, satöbbi. Az elmúlt hónapokban mutatott játék fényében szépen felszökött a bizalomindex. Ha van játék, van össznépi bizalom is. Értékkel bír az autogram, pezseg a válogatott, együtt él a nézőivel, ők meg a csapattal. Látszólag átadtuk a dekadenciát a múltnak, nincs máltafóbia, pedig akármilyen furcsa, lehetne. Még a pesszimisták és a megrögzött óvatoskodók szerint is nyerünk.
Hát mi ez, ha nem előrelépés?