Hol van már a tavalyi hó? – kérdeznénk sokan.

Egyrészt hibásan, hisz a magyar szólás eredetiben így szól:

No de hol a tavalyi hó?

Francois Villon – Ballada tűnt idők asszonyairól

Másrészt jogosan kérdezhetnénk mindkettőt a magyar-olasz meccs „hőséről”, Fabio Cannavaróról.

Kérem, nézzék el nekem, hogy mostanság az idézetek rabja lettem, és kiváltképp, ha közhelyeket puffogtatok, de remélem nem fölöslegesen.

Így múlik el a világ dicsősége.

Tökéletes cím a tavaly még „berlini falnak” ( Il Muro di Berlino ) becézett középhátvéd aranylabdás pályafutására. Nápoly büszkesége 2006-ra elért szinte mindent címet, amit játékos elérhet, ráadásul védőként. Világbajnok, olasz bajnok, kupagyőztes, UEFA-kupa győztes, és nem mellesleg Aranylabdás.

2006 szó szerint a csúcs volt, ahonnan csak lefele vezetett az út. No de nem mindegy, hogy az ember úgy baktat le lassan a hegyről, hogy végigpásztázza a panorámát, kiélvezve annak minden ízét, vagy bukfencet hányva veti magát a mélybe. Ne túlozzunk, Canna vesszőfutása közel se oly tragikus, mint Rivaldo-é, vagy éppen kedvencének, Maradonának. Canna szépen, lassan, de annál biztosabban haladt lefelé. Realba történő igazolása nagy üzletnek tűnt, egyszemélyes megmentőként érkezett a Galaktikusok legérzékenyebb és leggyengébb pontjába. Az első „gyengélkedés” fel se tűnt , a világszínvonal hiányának a váltást tudták be, no meg a beilleszkedésre fogták. Jelentem, Fabio még mindig nem találja helyét Spanyolországban. Realos karrierje során 15 sárgát és két pirosat gyűjtött össze, mindkét pirosát második sárgával. A bíróra foghatja legkevésbé hibáit, és így is tény, Ramossal együtt ( 16 sárga, 1 piros ) a csapat legszabálytalanabb embere. Védő létére ez nem túl meglepő, ám a teljesítményét látva már igencsak elgondolkodik az ember: kellett ez, Canna?

Kedvencmeccseim egyike a madridi rangadó, melyen a sokkal fiatalabb, messze nem csúcson levő Torres semlegesítése lett volna a feladata. Canna rendre alulmaradt tapasztalatlanabb vetélytársával szemben, aki gólt is szerzett a mérkőzésen. Fabio jutalma két sárga lap volt, és a hidegzuhany. Ez a meccs jól jellemezte Canna szenvedését Madridban.

És ha csak Madrid lenne a hibás…

Mint ismeretes , Itália gladiátorai ellátogattak hozzánk egy barátságos meccs erejéig. A cél a franciákra való felkészülés volt, hiszen a bajnokik épp elkezdődnek, mire a létfontosságú EB selejtező jön, így csak most készítheti, mérheti fel fiait Donadoni mester. A mérkőzés eredménye ismert, az olaszok ha nem is nagyképű, de sokszor kényelmes focija 3-1 vereséget hozott a nyakukba. A taljánokra nem mondható, hogy nem küzdöttek, de mindezt túl későn, igazi taktika nélkül tették, ráadásul senki se nyújtott világszínvonalú teljesítményt. Gyenge produktum volt, kár is tagadni, de még mindig nem ért volna vereséget egy olyan támadósor ellen, mint a magyar. Priskin Tamás úgy nyilatkozott a meccs előtt, hogy Buffon is megtréfálható. Nem is sejthette mennyire igaza lett, a tréfamester viszont nem pirosban rohangált, hanem éppen az azzurik mezét viselte. Cannavaro először egy bolond becsúszással hozott össze egy tizenegyest, majd rossz helyzetfelismerésével alulmaradt Gerával szemben, utolsó emberként egy amúgy ártatlan szituációban. Bár nem ebből állt a meccs, mégis Don Fabio két hibája hozta meg a magyarok győzelmét, hisz nélküle se Leo, se Dzsudzsák, se Priskin nem tudott Buffon kapujába találni.

Otthon a Gazetta dello Sport emelte ki egyedül, ezzel viszont még nem úszott meg semmit. „Itthoni” teljesítménye után nem vagyok benne biztos, hogy Donadoni erőltetni fogja pályára lépését a franciák ellen. Az is biztos, hogy Capello nélkül a Realban se lesz biztos helye, még ha újdonsült riválisa még nála is nagyobbat égett a Szuperkupa hazai meccsén.

Még ha feledjük is mindezen hibáit, akkor se mehetünk el amellett, hogy Fabionak bizony a VB óta nem volt jó mérkőzése, sosem volt csapat legjobbja. Ez pedig egy aranylabdástól édeskevé.

Ha lehetne, Terry-t sose jelöljék Aranylabdára. Kár volna érte. Ahogy kár Fabioért is, de hát sic transit gloria Fabio .