Vegyes érzelmek kavarognak bennem, amikor értékelni akarom a magyar csapatok idei nemzetközi kupaszereplésének első, nagyobb felvonását. Hiába csillan fel a remény, hiába néhány jó eredmény, a magyar virtus mindig magyar virtus marad.

Napokkal ezelőtt érezni lehetett a városban, hogy valami nagy dobásra készül a helyi alakulat. Debrecenben, az elmúlt évek visszaeső nézőszámát csökkentett jegy- és bérletárakkal növelni igyekvő vezetők büszkén csettinthettek: a mérkőzés előtt szinte minden jegy elkelt elővételben. Verhető ellenfelet kapott a Loki, de az elmúlt évek sikertelensége mindenkit arra figyelmeztetett, senki nem lebecsülendő. Sőt, a sportfogadó oldalak oddsait elnézve inkább a Debrecen szolgált rá erre a szerepre. Ezt igazolta az is, hogy a svéd bajnok Kalmar játékosai melegítés gyanánt egy tíz négyzetméteres területen passzolgattak, vigyorogtak. Nem úgy a debreceniek. Komolyan vették a bemelegítés minden fázisát. Kiss Zoltán ugyan három lövésből kétszer kirúgta a stadionból a labdát, na de ekkor még nem tudtuk, amit később igen…

Hosszú évek után újra öröm volt Loki-meccsre menni. Teltház, ordító B-közép, lelkes szurkolók és végre, feltüzelt játékosok. Az első félidőben több ordító helyzetet is kialakított a magyar csapat, de nem sikerült góllal feltörni az egyébként igen könnyen zavarba hozható svéd védelmet. A második félidőben érthetetlenül visszavett hazánk bajnokcsapata, átadta a területet a Kalmarnak. A skandinávok sztárja, Rasmus Elm körülbelül annyit mutatott a róla kikiáltott zsenialitásából, amennyit annak idején Niko Kranjcar az emlékezetes, 0-8-as összesítéssel végződő Loki-Hajduk párharc során: semmi különöset. Testvére, David Elm, aki első blikkre leginkább Peter Crouch-ra hajaz, megrémített minket, szurkolókat 191 centis magasságával, de idővel kiderült, labdakezelésben nem jeleskedik. Két erős, ballábas lövésén kívül nem sok gondot okozott Máté Péternek és védőtársainak.

A svéd támadásokban volt fantázia, gól viszont – szerencsénkre – az ellenoldalon született. Oláh a leshatárról kilépve jobbszélről bepasszolta a labdát, amit a tavaly még eleinte NBII-es meccseken edződő Varga József passzírozott a hálóba. Élete első nemzetközi meccsén nem is lehetne jobb debütálást elképzelni. Hangorkán lett úrrá, szinte felrobbant a stadion. Ezt csak fokozta Kiss Zoltán, aki szakított a bemelegítésen mutatott formájával. Úgy lőtte ki a jobb alsó sarkot, hogy még a bírót mint zavaró tényezőt is kikerülte lövése előtt.

Az eredmény 2-0 maradt, amely szinte tökéletes a svéd túra előtt. Valószínűsíthető, hogy egy lőtt gól elegendő a továbbjutáshoz.

…és a többiek

Óriási várakozás és megannyi politikai felhang előzte meg a Steaua Bukarest- Újpest összecsapást. Fogadkozásokkal volt tele a magyar és a román sportsajtó egyaránt. Egy biztos: ez a Steaua már nem az UEFA-kupa elődöntős közelmúltját idézi. Az általános vélekedés az volt, hogy kellő határozottsággal és küzdeni tudással borítható a papírforma, amely mindenhol román győzelmet jósolt. Keleti szomszédaink naponta ismételgették a magyar foci közelmúltjának egyik nagy égését (Újpest-Vaduz: 0-4), és magabiztosan nyilatkoztak a mérkőzés előtt. Mint kiderült, sajnos joggal…

Az első félidő kellemes meglepetést hozott. Az Újpest jól védekezett, a románok pedig nem „haraptak” annyira, mint ahogy azt sokan várták. Sőt, a görög játékvezető a Steauában játszó honfitársa, Kapetanosz sportszerűtlen megmozdulását jogos piros lappal „honorálta” a félidő végéhez közeledve. Felcsillant a remény és adódott a kérdés: mikor, ha nem most? Emberelőnyben, egyenrangú partnerként futballozva most lehet valami nagyot alkotni. Így szólna egy C-kategóriás amerikai film forgatókönyve, de nem szabad elfelejteni, milyen nemzetiségű csapat számára adott ez a feladat… A második félidőre azt vártuk, hogy a magyarok nekiesnek a románoknak és odaragasztják őket agresszív futballal a kapujukhoz. Nem ez történt. A játékrészt indító sípszó után, gyámoltalan újpesti totyogást követően a bukarestiek felívelték a labdát és az MTK-tól szerződtetett, első újpesti tétmeccsén bemutatkozó Lambulics egyszerűen elengedte azt maga mögött. A csereként bejött Stancu persze lecsapott rá és miután kicselezte Balajczát, sarokkal adott gólpasszt Surdunak. Hidegzuhany. Ahelyett, hogy nekiugranának az eggyel kevesebb futballistával játszó csapatnak, 40 másodperc alatt kapnak egy ilyen demoralizáló gólt.

Az emberelőny sem tartott sokáig, mivel Korcsmár egy amatőr meccsen is rutintalannak számító mozdulattal hátulról bokán rúgta ellenfelét, amiért megkapta második sárga lapját.

A Surdu-Stancu tengely később összehozott még egy gólt. A magyar tragikomédiát a 81. percben csereként beálló Tisza Tibor csúcsosította ki, aki két, egymásnak szaladó román védő között elcsente a labdát és egy az egyben vezethette azt a kapusra. Ahelyett, hogy lazán a hálóba emelte volna (ahogy hétről hétre teszi az NBI-ben), akkorát tolt rajta, hogy azalatt öt védő ért vissza segíteni a bajba hozott kapuson. Tipikus mintapéldája annak, hogyan nem tud gólt lőni egy görcsösen játszó csatár. Tisza gyakorlatilag megijedt a gólhelyzettől.

Nem árt megjegyezni, hogy a Celtictől szerződtetett újpesti edző, Willie McStay nevével ellentétben nem fog sokáig a lilák padján maradni, ha ilyen tesze-toszán használja ki a cserepad adta lehetőségeket. 0-2-nél, az egy szem csatár, Rajczi helyére behozni a csapat egyik igen gólerős játékosát, Tiszát (mindössze kilenc perccel a meccs vége előtt) - enyhén szólva is furcsa döntés. Mindenesetre ez a húzás azt mutatja, McStay gyorsan alkalmazkodott a nemzetközi meccseken sokszor már a kezdőcsapat felállításakor is tele nadrággal kispadra ülő magyar edzőkhöz.

A tavaly nagy meglepetést okozó szombathelyi Haladás, miután kis szerencsével túljutott kazah ellenfelén, azt az Elfsborgot kapta ellenfeléül, amely a Lokit pár éve már kiejtette. A Haladás egy hete elveszítette a nemzetközi szinten egyetlen épkézláb játékosnak mondható futballistáját, Kenesei Krisztiánt. Nos, Kenő igencsak hiányzott a Haliból, ugyanis az Elfsborg 3-0-lal küldte haza a semmiféle ellenállást nem tanúsító zöld-fehéreket.

Nincs új a nap alatt… az induló magyar csapatok zöme valószínűleg már az augusztust sem éri meg a nemzetközi kupasorozatokban. A hét üde színfoltja mindenképp a DVSC és profi játékfelfogásuk, míg az Újpest gyakorlatilag önmagát verte meg. Kedvező helyzetből kihozni a legrosszabbat, ez az igazi hungarikum. Nem maradt más, csak a remény és a jókívánságaink: a Loki tartsa meg előnyét, a többiek pedig tegyenek csodát! Illetve már az is elegendő lenne, ha szakítanánk a nem túl nemes hagyománnyal.