Ha most abban a korban élnénk, amikor a nagy teljesítményeket végtelen hősi énekekkel díjazták, akkor az oroszoknak kijutna a költészetből rendesen, még bele is fásulnának abba, amit elvileg sose lehet megunni. A bejegyzést kettéhajtottuk, egyik oldalán a Zenitet méltatjuk, a túloldalon pedig a Rubin bravúrjáról számolunk be. Rímeket és verslábakat nem ígérünk, a költői túlzással viszont számolnia kell az Olvasónak.


A post első felét a kvázi-tökéletes Zenit égbeemelésének szentelem, mely csapat korábban már írásba foglalt projektje nemcsak hogy győzelemben, hanem egy nem várt kimenetelű, alázás felé hajló produkcióban csúcsosodott ki. Pogrebnyak és kollégái szisztematikusan számolták fel a manchesteri repjegyekért érkező Bayernt: először egy jellegében klasszikus pontrúgás (a fagyottfejű gólem besütötte Kahn kapujába már a negyedik percben), majd a félidő előtt egy remek felismerés (a csapat talán legnagyobb iparosa, Zirjanov hagyta állva a német bajnok védelmet), aztán a comeback realitását lenullázó harmadik (Fajzulin karrierje leglegleg fejese, mint megannyi penge a bayernesek szívébe, úgy fúródott a hálóba) és a sakkmatt negyedik. (Daszvidanyja! Kellemes fürdést a Névában!)
























Profin kitalálta Advocaat ezt a csapatot, de nem lehet szó nélkül hagyni a mester hülyeségét pillanatnyi kihagyását: négygólos előnynél azonnal lehozni a sárgalaposokat magától értetődő, mi több, kötelező, csakhogy a jó Dick nagy örömében bizonyára leblokkolt és elfelejtette a cserékért küldeni a pályaedzőjét. Mondhatnánk, magának kereste a problémát, de nem olyan nagy ám az a probléma: az óriás pótlása relatíve egyszerűen megoldható: Arsavin visszatér, a pótszélső Domínguez meg prímán forgolódott, a centert meg rendkívül korrekt módon a kupa góllövőlistájának élére segítette, ha nem sérül le, kezdő lehet majd Manchesterben.

Más kérdés, hogy a holland megfosztotta csatárát az élménytől, hogy a téglalapon belül lehessen részese a finálénak, ez pedig okot ad némi neheztelésre - a Pogrebnyak-család részéről biztosan. Nekik és a pétervári mámorban osztozó összes földlakónak ezúton kívánunk pezsgővel és vodkával övezett hosszú hétvégét!


























A post második része szintén a ruszkiké, bár ez nem teljesen fedi a valóságot. Lépdeljünk vissza úgy háromnegyed évet és idézzük meg Vitalij Volkov első gólját, majd a másik kettőt, melyekkel megtisztelte a Zetét. A Rubin Kazany akkori gólásza már nincs a csapatnál, mint ahogy a mélyvízba zavart Kádár Tomi és a frissiben szerződtetett - a minap meg elküldött - Szlavko Petrovics sem tartozik a zalaiakhoz. (A tréner szóvátette, hogy az egerszegi pálya nem a Juilliard, erre Nagy Ferenc felmentette a karakán szakembert a további balerinázás alól.)

























No, az akkor csak jól szituált középcsapatként kezelt Rubin jelenleg a tabella tetején pózol, élvonalbeli létük hatodik, fennállásuk ötvenedik évét ott akarják ünnepelni - csak a másik tizenötöt nem értesítették erről, vagy ha mégis, jól körberöhögték őket. A tatár batárt a szezon előtt jobban feltuningolták, mint egy Ladát a hétvégi gyorsasági előtt: Szavo Milosevics, Szerhij Rebrov, Gökdeniz, az argentin Ansaldi és a CSZKA-val UEFA-kupát nyerő hazai sztár Szemak érkezett a már meglévő húzóemberek (Hasan Kabze, a horvát Tomas és a mifelénk is megforduló Sibaya) és a hazai arcok mellé.

Ligatörténeti rekordnak minősülő hétből hét győzelemnél (14 lőtt góllal 2 ellenében, 7 pont előnnyel) talán már nem stílusos a csak kicsúszott kifejezés használata, pláne, hogy az elporoltak köréhez tartozik a Loko, a Dinamo és a fentebb dicsőített címvédő is, őket a Petrovszkijban kapták el. 

Az euromilliók rövidtávon beérni látszanak, Gökdeniz és Szemak egyaránt négy gólt vállalt a még korántsem befejezett tavaszi menetből. Szpartak-játékosként kifejezetten kellemetlenül érezném magam, ha mostanában kéne a rendesen felhevített kazanyi katlanban vizitelni - pedig ez a derbi jön most, titkon talán áldja a sorsát, aki kimarad belőle...