Ha nem lennénk tisztában Gerrard brutális karizmájával, a Pool kupaspecialista mivoltával és a túlcsorduló Anfield-feelinggel, szépen bevittek volna minket a csőbe a játékoskijáróban felvett képsorok. Merthogy Gerrard még a megszokottnál is leterheltebb, feszülten szenvedő fejet vágott, ebből pedig az egyszeri labdabámuló levonhatná a következtetést: meg se szólalt a síp, de a csapatkapitány már eleve nem fest túl jól, hát itt bizony nagy gáz lesz. Ugyanezen egyszeri labdabámulónak nyilván nem hívták fel a cimborák a figyelmét, hogy a BL-döntőért való megméretés lehetősége az a csöppnyi tét, ami eltorzítja Gerrard ábrázatát - ráadásul nem csak az övét.


Benítez persze tett róla, hogy Gerrardra csak annyi teher jusson, amennyit feltétlenül muszáj a hátára pakolni, egy dekával se több: oda vezényelte, ahol még véletlenül se darálja le a Wenger-féle robotgép. Nem lehetett volna ezt meghúzni két éve, de még tavaly se igazán, Torres gólgépének beüzemelésével viszont sikerült a Gerrard-függőséget lépésekben mérsékelni. Így fordulhat elő az, hogy, habár Gerrard produktivitása cseppet sem csökkent, a futó idény már nem a kapitány, hanem a vételárát tisztességgel törlesztő Kölyök körül forog. Az idénybeli mittoménhanyadik gólja (de milyen!) láttán arra gondoltam, hogy déli volta ellenére mintha jégkockák kocognának Torres fejében, pedig ez a természetnek valamelyest ellentmond. Az a hihetetlenül rövid, dinamikus mozdulatsor sokáig végzetesnek bizonyult. Hogy aztán egy potya büntetőből Gerrard döntsön a továbblépésről...









































Torresnek jót tett Anglia, előzetes felmérés nélkül küldi be egyiket a másik után, gyors, könyörtelen, minden mozdulata precízen kiszámított. Ellentétben Senderosszal. Ha most Senderost Ndjodóhoz hasonlítom, bizonyára páran elnavigálnak az oldalról, de hogy több kárt csinálnak a csapatuknak, mint hasznot, az hétszentség. Senderost sose tartottam sokra, harmincéves korára esetleg lesz belőle egy közepes bekk, ezzel viszont a fejlődőképességét feltételezném, amit a száznegyvenedhetedik ordító helyezkedési hiba után már nehezemre esne megtenni. Torres góljáért kevésbé kell szégyenkeznie, mert Torres zseniális, bár a spanyol elég rútul lefordult róla. (Az angol kosaraskultúra hiányából kiindulva nem hiszem, hogy Temzét lehetne rekeszteni  kosáregyletekkel, de Wenger főnök helyében felvenném egyik-másikkal a kapcsolatot néhány foglalkozás ügyében, mivel momentán csak a marcona fizimiskával magyarázható Senderos helye a L'Arsenalban.) A finn fejese viszont az övé marad. Akinek nem tűnt volna fel, a Liverpoolban is van egy Senderos. Csak Skrtelnek hívják - és ezzel magyarázatot is nyert az egyébként szabad szemmel is jól észlelhető minőségbeli különbség kettőjük között.





























A Liverpool kupavirágzásának okát sokan elsősorban Benítezben, Gerrardban vagy másban vélik felfedezni, de ezek után végképp nehéz lenne tagadni: a Pool szinte tökéletesen képes élni a fordulópontok adta lehetőségekkel - szóljon a helyzet mellette vagy ellene -, jóformán minden szituációt a maga oldalára tud fordítani, teszi ezt döbbenet tempóban és pillanatok alatt. Mintha tényleg várnák a pillanatot a spílerek, amikor aztán repülőrajttal indulhatnak az ellenfél felszámolására - és onnantól olyan végtelenül egyértelmű minden, mintha az elejétől kezdve ebben a sebességtartományban labdáztak volna, minden testcsel összejön, az összes beadás, kiugratás embert talál és a hátralévő idő függvényében létezhetetlen söprés veszi kezdetét. Pont ezek a lélektörő fordulatok emelnek egy-egy meccset az igazán emlékezetes esték - netán egyenesen a klasszikusok - sorába, ergo az utolsó húsz-harminc perce miatt a Pool-Arsenal is jó eséllyel pályázik arra, hogy öt-tíz év múlva is mutogassák az összefoglalóját, benne Torres hálótesztjét, Walcott once-in-a-lifetime szólóját vagy a város minimum felét kollektív részegedésbe taszító Babel-lövést.

Mindezt egy hosszabb műsor részeként, melynek végén ott az evidens, az elkerülhetetlen.

A Liverpool-Manchester, Moszkvában.