Nem ezt vártuk. A bukaresti zakó után egy ország drukkolt, hogy az újpestiek győzzék le idehaza a szebb napokon jóval erősebb játékerőt képviselő Steauát. Azonkívül, hogy láthattuk, a magyar ezüstérmes csapat képtelen átlépni önmaga árnyékán, bőven találkozhattunk minden, jó érzésű emberben visszás érzéseket keltő eseményekkel. 

A tegnapi Újpest - Steaua Bukarest meccset nézve végig azt gondoltam, egy langyos, döntetlenszagú meccsel már beérné a mérkőzés előtt még kétgólos hátrányban lévő magyar csapat. Tényleg nem ezt vártuk. A románok mocskolódó drapériájára vártuk a választ- no nem a szurkolóktól, hanem a játékosoktól. Ehelyett pár lövésen kívül nem rémisztettük meg a román csapatot, akik kellő magabiztossággal, és nemzetközi összecsapásokon sokat számító rutinnal kerekedtek felül az Újpesten. Nem is az a gond, hogy átgázoltak a magyar gárdán, hanem ahogyan azt tették. Egy másodpercig nem volt kérdéses, melyik csapat megy tovább a következő körbe. 

Már arra felkaptam a fejem, hogy a meccs előtt a „hihetetlen” sportszakmai múlttal rendelkező Csiszár Jenő dobálja szemüvegét az asztalhoz a találkozót közvetítő sportcsatorna műsorának stúdióbeszélgetésén, és a maga modorosságával hajtogatja Bozsik Péternek, hogy micsoda blama a Rosenborgtól, hogy kiestek. Ez volt az a pillanat, amikor már különösen szerettem volna, ha a pályára kapcsolnak.
 

Lassacskán elérkezett ez a momentum is, és mint megannyi ember az országban, én is azt vártam, hogy pokoli hangulat mellett nekiesünk a Steauának. A tényeket biztos mindenki ismeri már, nem így történt. A látványra nem sokat adtak a csapatok, annál inkább a szurkolók. Magas ívű, szép fényű petárdák, pirotechnikai eszközök hullottak át a román szektorba, akik természetesen nem tűrték ölbe tett kézzel az eseményeket. Olyannyira nem, hogy a rendfenntartó erők beavatkozása miatt bő negyedóra csúszással kezdődhetett a folytatás a gól nélküli első játékrészt követően. Bevallom, még ekkor is bíztam valami lehengerlő csodában. Csak egy gól kellett volna, és utána már vitte volna a szív az Újpestet a továbbjutás felé.

Sokat sejtet viszont, hogy leküzdve elfogultságomat, egyszer sem gondoltam komolyan, hogy a lilák megszerzik a vezetést. Sajnos, így a várt gól is Balajcza kapujában kötött ki. Szépen vezetett román támadás volt, meg kell hagyni. Különösen fájó, hogy a találatot Janos Szekely szerezte. Nem véletlenül írom így. A bennem sokszor mélyen szunnyadó hazafiasságnak is igen rosszul esett, amit eme játékos megmozdulásai okoztak. Integetett az újpesti kispadnak, szurkolóknak, és – ahogy már az első meccsen is- Oscar-díj-jelölésre érdemes színészi alakításokat nyújtott. A legvisszataszítóbb mégis az volt, ahogy 0-2-nél (összesítésben ez már 0-4-et jelentett), belerúgott valamelyik magyar játékosba, és eltorzult arccal, üvöltve rogyott össze színlelt sérüléssel, hogy 1-2 perc menjen a játékidőből. Úgy gondolom, hogy egy parázs, történelmi múltat is felidéző összecsapáson, mint a tegnapi, egy ilyen névvel szereplő játékosnak csendben, alázatosan, a profi futball követelményeit szem előtt tartva kellene tennie a dolgát. Semmi egyebet. Nos, Janos Szekely esetében ez a felfogás legfeljebb a nekünk lőtt gólban merült ki.
 

Szekely után Grzelak is betalált, az álmok szertefoszlottak. Vaskó szépítő találatát így már olyan egykedvűen néztem végig, hogy tapsolni sem volt kedvem. Az utolsó 10 percre egészen feltámadt az Újpest. Felteszem tehát a közhelyes kérdést: miért nem lehet ilyen felfogásban pályára lépni a kezdő sípszótól? Az Újpest elbukott, a Steaua továbbment. Szegény Csiszár Jenő is csapkodhatja a méregdrága szemüvegét.

A balhé - kommentár nélkül:

Köszönet a képekért az INDEX-nek és azok készítőjének, Huszti Istvánnak.