Jonathan Wilson a fociirodalom Vujity Tvrtkója. Tájékozott oknyomozó szerző, világszerte kiváló futball-szakíróként ismerik, könyvek és cikkek sora fűződik a nevéhez, legyen szó a kelet-európai foci hanyatlásáról, a játékrendszerek evolúciójáról vagy egy-egy különleges történetről, melyek olvasása közben ez a remek labdakergetés teljesen más dimenzióba tevődik át. Az alábbi írását a Telegraph hasábjain és a Guardian blogjában is publikálta, talán nem veszi zokon, ha kölcsönvesszük a sztorit és szabad fordításban olvasóink elé tárjuk.
Darijo, a büszke fiú
Darijo Srna a válogatottban a középpályán, klubjában hátravontabban a védelem szárnyán játszik. Bár a három-öt-kettő már jócskán kiment a divatból, Srna megtalálta a helyét a pályán, mi több, ma ő a donyecki csapat kapitánya. Ő volt a mezőny legjobbja a zágrábi Dinamo ellen a múltheti BL-selejtezőn, köszönhetően annak a bravúros szabadrúgásnak, amit a harmadik percben a hálóba küldött, megágyazva vele a kétgólos győzelemnek. Válogatottbeli csapat- és szobatársa, Niko Kranjcsar szerint Darijo a kontinens legalulértékeltebb játékosa. Visszatekintve sokak életében találnánk hihetetlen fordulatokat, ahogy Srnáéban is. Szinte hihetetlen, hogy ilyen messzire eljutott, édesapja története viszont filmrendezőért kiált, annyira elképesztő.
Uzeir Srna egy kis kelet-boszniai faluban, Gornji Stopićiban született, Čajniče közelében, egy esztendővel a második világháború kirobbanása előtt. Az előrenyomuló németek kemény ellenállásba ütköztek, a falu frontvonalba került, a lakosoknak menekülniük kellett. 1941 nyarára látszólag lecsillapodtak a harcok és hazatérhettek, mígnem egy éjszaka a saját kis magánháborújukat vívó csetnikek felgyújtották a települést. A hároméves Uzeirt és idősebb testvérét, Safetet apjuk az erdőbe menekítette, de terhes édesanyjuk hátramaradt és egy kislánnyal a testében képtelen volt elmenekülni a tűz elől. A család életben maradt része északra, Bosanski Samacba került, de Uzeir a kaotikus menekültáradatban elkeveredett apjától és bátyjától. Előbb Szarajevóba, majd egy szlovéniai árvaházba vetette a sors, ahonnan pár hónap után magához vette egy muraszombati rendőr. Így lett Uzeir Srnából Mirko Kelenc.
Odahaza eközben újabb tragédia történt. „Ostoba baleset volt” – mondja Uzeir. – „Apám munkát talált egy kis kávézóban. Egy nap épp kinn ült előtte, mikor egy kósza lövedék eltalálta.” Uzeir sosem találta meg szülei sírját.
Safet elkeseredésében a seregbe állt, de testvérét nem felejtette el, bárhova is került, utána érdeklődött, hátha valaki látta vagy hallott felőle. Két év telt el bizonytalanságban, mígnem egyszer a szerbiai Nišbe vezényelték és az ottani szlovén parancsnok emlékezett egy bosnyák árvára, aki egy muraszombati családhoz került. Amint lehetősége nyílt rá, Safet elindult, hogy megkeresse elveszett testvérét. Néhány hét kutatás után megtalálta Kelencéket és bár ők ragaszkodtak ahhoz, hogy a jobb körülmények miatt náluk maradjon a fiú, Safet hazavitte őt Bosanski Samacba és iskolába adta.
A háború utáni években Srnáék nagy szegénységben éltek. „Mindig éhes voltam. Láttam, hogy az iskolatársaim friss kenyeret meg zsömlét esznek, ez dühített, így eldöntöttem, pék leszek” – emlékszik vissza Uzeir. Kitanulta a szakmát, de alighogy munkába állt, a szarajevói rokonok elhívták magukhoz, ő pedig a család reményétől hajtva velük tartott. „Első fizetésemből cipőt, kabátot és bőröndöt vettem, meg egy vonatjegyet Szarajevóba. Fogalmam sem volt, merre laknak, órákig róttam az utcákat, míg a házukra akadtam.”
Péklegényként nehezen talált helyet, úgyhogy hónapokig kisebb fizikai munkákat vállalt, amíg álláshoz jutott. Ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a futballal: kapusnak állt az FK Szarajevóban. Mégse tudott megragadni, pár szerb mérnök addig győzködte, míg elindult Belgrádba, de csakhamar hazatért és bátyjához hasonlóan beállt a seregbe. Egy kis boszniai városban, Busovačán állomásozott, ahol a helyi Jedinsztvohoz csapódott. „Emlékszem egy barátságos meccsre a zsenicai Cselikkel. Akkoriban komoly klub volt. Pár nappal a meccs után megkerestek, hogy folytassam náluk. Erős volt a csapatuk, nekem nem jutott benne hely, így kölcsön akartak adni.” Még mielőtt ez megtörtént volna, a csapat Dél-Horvátországba, Metkovićba utazott, hogy meccseljen a Neretvával. „Közvetlenül a mérkőzés előtt az ellenfél kapusa megsérült. Én voltam a Cselik cserekapusa, így megkértek, álljak be hozzájuk. Tetszett nekik, amit láttak, mert a meccs végeztével marasztaltak.”
Metkovićban érte Uzeirt a szerelem: egy Nada nevű helyi lánnyal összeházasodott, fiuk, Renato ma a Neretva egyik edzője. A házasság felbomlott, Uzeir Párizsba ment dolgozni és játszani. Négy év múltán hazatért, találkozott Milkával, akitől két gyermeke született: Igor és Darijo. Egy darabig teherautósofőrként dolgozott, míg a helyi klub kérésére edzeni kezdte az ificsapatot. Darijo a csapat tagja volt.
„Bár alacsony volt, alacsonyabb a többi srácnál, a vak is látta, mekkora tehetség. Kézilabdázott, pingpongozott, kosarazott. Egy nap azzal jött haza, hogy a tanára azt mondta, hagyjon fel a focival és menjen inkább kosarazni.” Szerencsénkre nem tette. „A Dinamo, az NK és a Varteks is ajánlatott tett érte. Tudtam, Varasdon gondoskodnak legjobban a fiatalokról, azt tanácsoltam, válassza őket.” Az egykori Hajduk-játékos Ivan Gudelj azonban elment hozzájuk és meggyőzte őket egy spliti próbajátékról. Kockázatos döntés volt, hiszen a háborús feszültségek kiéleződtek és látható volt, nehezen fogadnának be a splitiek egy fiatal muzulmán származású játékost. „Nehéz idők voltak. A neved számított a legtöbbet. Borzalmas volt, amikor az edzők nyíltan pénzt kértek azért, hogy Darijo náluk játszhasson. Hálistennek, az ifiedzők kiszúrták a tehetségét és nem engedték el.”
2003-ig maradt a Hajdukkal, majd Donyeckbe szerződött. Darijo a keresetéből Mercedest és BMW-t vett az apjának, aki nyithatott egy saját pékséget is. Mégis, a mai napig ugyanabban a kis metkovići lakásban él. „Mindig mondom a fiamnak: addig figyeljen a pénzre, amíg ilyen jól megy a sora. Hiszen ha nem keresel, nem lesz mit félretenni.” Az egyetlen változás, amióta a szülők összeköltöztek: nem messze tőlük épült egy műfüves pálya. Darijo ajándéka szülővárosának.
„Apám és a családom jelent számomra mindent” – mondja Darijo, akinek a vádliján egy tetovált szarvas (a srna horvátul szarvast jelent), szíve fölött pedig Dawn-kóros testvére neve látható. Minden gól Igornak szól. „Tudom, mennyire nehéz volt a szüleimnek a hajdukos időkben, mindent megtettek azért, hogy semmiben se szenvedjek hiányt. Édesapámnak rendkívül nehéz élete volt, büszke vagyok rá, hogy meg tudott békélni mindazzal, ami vele történt. Soha nem leszek képes visszaadni mindazt, amit értem tett, de gondoskodom róla, ahogy csak tőlem telik. Ez a legkevesebb, amit érte tehetek.”
