Olvasóink azon egyre szűkülő köre szólíttatik most meg, akik még hajlandóak kézbe venni, továbbmegyek, etalonnak, konzekvens forrásnak, esetleg szakirodalomnak tekinteni a nép lapját. Az NS-sel szemben számtalan kritika megfogalmazódott már különböző fórumokon, hogy hajlamossá válhatunk a fikázás terén visszafogottabb viselkedést tanúsítani, ahogy egy agyonrugdalt szélsőt is gyakran megsajnálunk, amikor már századjára préselik bele szerencsétlent az oldalvonalba. A vasárnapi szám láttán bebizonyosodik az, hogy egy jobb minőségű sportlap előállításához csak a tördelésen meg a csapatösszeállítások közlésének módján állítani nem elég, mondhatni baromi kevés. Avagy: előnyére válik-e a lapnak, ha a főcím és a tartalom bántóan nincs összhangban?

Az ünnepnek szentelt szombat nagy derbi reményével kecsegtetett, ám a rendszerint tartalmas Zete-Loki párharc hétvégi partijából csak egy jó, elfogadható meccs kerekedett - mondjuk így is überelte a ligában megszokott lagymatag átlagot. A zalai társaság nemrég alaposan ráijesztett az nb1-re azzal, hogy tönkreverte az akkor halódó, azóta Urbányi nyakában csüngő lilákat. Igaz, a Loki-B kétszer verte őket tönkre, közben egy szokásos végigmorgolódott meccsen túllépett a Siófokon is, de ez mind nem tűnt elegendőnek ahhoz, hogy a győzelmet sejtők száma megugorjon. A debreceniek produkciója a tavaszon kicsit jobb a reméltnél, de távol van attól, ami felbátoríthatna bárkit is (beleértve a lap munkatársait) a bajnokesély vagy a "mezőnyből való kiemelkedés" taglalására, bár ahogy megyünk a nyár felé, erre egyre többször kerül majd sor és egyre nagyobbakat fogunk derülni a munkatársak szellemes meglátásain.

Na de hogy a zegi Loki-sikert milyen indíttatásból kell olyan headliner szöveggel kísérni, ami leginkább a Tatabánya pontszerzéséhez vagy az újpestiek Pista-mentő hadműveletéhez illene, nem teljesen tiszta még a lapot behatóan ismerő blogger előtt se. Nem hagyja magát a Loki, mintha a bajnoki címvédő lenne az a csapat, amely képtelen nyerni idén, amely ezer sebből vérzik,  amelynek még a B-csapata is csak a röntgent járja, amelynek szakmai stábját bármelyik percben elzavarhatják, amelyet összeszámlálhatatlanul sok bírói tévedés hátráltat, satöbbi. Csakhogy ezen jelenségek egyike sem áll fenn.

Mindössze arról beszélhetünk, hogy végre egy picit egészségesebb, sokrésztvevős, fordulatokat ígérő tavaszunk van, ahol a Debrecen valójában egy körömélnyivel se lóg ki az esélyesek sorából. Elvégre egy nyílt, szoros meccsen legyűrte a jó erőkből álló Zetét, némi mákkal, ha az utolsó pillanatokra gondolunk. Nincs a Loki előtt áttörhetetlen fal, nem sújtják se villámok, se Kisteleki-féle kínlódások a csapatot, elnyomó erők híján nincs mi ellen feszülni, erőlködni.

Hangzatos felvezetés után olvasható a mérkőzésről szóló tudósítás is a lapban. Meglepő módon még csak áthallásos megjegyzés se kerül a szemünk elé, csupán félgőzös sikerről, lélektani pillanatokról, remek taktikai húzásról szőtt gondolatok. Meg egy könnyed kis óda Petrovics zalai mesterhez: a cikk szerzője sajnálatát fejezi ki, hogy a Zete spílerei nem igazán tudják internalizálni a rigorózus szakember elképzeléseit - habár a vezetést ezúttal is megszerezték, de azért a végén taps se jár -, a két hete még év igazolásaként dicsért Zatara is csupán a 4-es osztályzathoz volt elég szombaton, Vlaszák benézi a Cicó által ismert egyetlen játékelemet (balszélről behúz, jobbal hosszúba céloz), nem beszélve Meyéről, aki ha a faultok helyett energiát spórol, a legvégén ikszre menti a derbit...

Persze, nem könnyű csodát tenni, ahogy a tudósítás hirdeti, Petrovics állítólagos szélmalomharcára utalva. A Zete csak remélte a csodát, de nem tett érte negyedannyit se, mint két hete, nem volt így ellenfél, akivel szemben a Lokinak nagyot szenvedve győznie kellett volna. Zegen semmi csoda nem volt, hacsak az nem ment csodaszámba, ha a búbánatos helyiek italba fojtott perceik után odataláltak az Edda-koncert helyszínére.

Namármost, a vonatkozó két oldalt többször átszemlézve se véltem felfedezni olyan utalást, ami esetleg alátámasztaná a címlapra tett hülyeséget, ergo talán joggal kérhetem számon a következetlenséget. A reális értékelés itt következik: a Debrecen bőven a maximum alatt focizva, gyenge helyzetkihasználással, kapushibával és egy unciányi szerencsével megtámogatva nyerte el a bajnoki pontokat egy nálánál is kevesebbet mutató, edzőjét bosszantó, a lap hasábjain két hete magasztalt, most ragyogóan lesajnált Zete otthonában. Azaz nem hagyta magát. Világos.

Eközben Bányászéknál csak az a cél, hogy a bokszzsák-pozitúra helyett tartással köszönjenek el az első vonaltól, ennek szellemében egy nyamvadt, jelentéktelen pontot sikerült elszedniük egy szintén jelentéktelen tényező csapattól, mindezt emberhátrányban és sportolóhoz méltatlan környezetbe kényszerítve.

Eközben Kaposváron világbajnoki döntőre került sor, ahol a nevetséges tavaszt futó Újpest végre-valahára több gólt szuszakolt be az ellenfelénél. Pista - akin bőszen köszörülte nyelvét az ország, köztük jómagam is - hajója felszedte a horgonyt és állítólag már a nyílt óceán felé tart, matrózai az életben még ilyen lelkesek nem voltak...

Akkor most végülis ki nem hagyja magát?

Az NS megint falssal vitte be az erdőbe a népet, azokat legalábbis biztosan, akik egy percet se érzékeltek a meccsből. Igaz, csak azt lehet a fák közé vezetni, aki engedi. Ezek vagyunk mi, kíváncsi és idióta újságvásárlók. Nekünk se kéne már hagyni magunkat.