Sokat n
em kell visszapörgetni az archívumot, hogy ráleljünk az UEFA kötelékéhez legutóbb csatlakozó állam és tagszövetség, Montenegró első hivatalos meccsére. Példanélküli gyorsasággal összerántottak egy válogatott keretet, majd az új élet első perceit átítató megszeppentség jegyében kaptak egy gólt az elején Priskintől, de végül csak a győzelmük hangjával végződött a történelmi futballetűd. Szomszédságukban Koszovó a politikai szuverenitás mellett a sportvilágban is készül a független szerepre, ambícióit egy Egyesült Államok elleni, szimbolikus jelentőségűnek titulált meccsel demonstrálná. A szerbek hörögnek. Távolról sem nevezhető simának az ügy, elég hosszúnak és viszontagságosnak tűnik a koszovóiak útja. Tovább után olvasható, miért.
Az a helyzet, hogy a délszláv térség rendesen próbára tette és teszi a világ vezető sportszerveződéseit is. A sport, szorosabban véve pedig a foci, a világ minden szegletében kiemelt fontossággal bír, a Balkánon pedig - lévén a régió nemzeti sportja - gyakorlatilag a legmagasabb államügyek szintjén pattog a labda, így minden döntés jóval több körültekintést igényel a nemzetközi szövetségek részéről. Koszovóban a függetlenség kikiáltását követő feszültség ellenére már a saját válogatott szervezésén és elismertetésén filóznak, habár se UEFA-, se FIFA-tagok és az sem tisztázott, pontosan kik alkotnák, alkothatnák a csapatot.
A vágyott nemzetközi megméretés - márpedig aligha a komolytalankodás a cél - nem igazán megy a tagság nélkül: Koszovónak az UEFA és a FIFA vezetésével kell dűlőre jutni a csatlakozás nézeteltéréseket generáló kérdéseiben, mielőtt hivatalossá válna a jelenlétük a futballtérképen. A FIFA-nál a taggá válás feltétele a nemzetközi elismertség (egy nemzetközi közösség részéről, amilyen például az EU is) és további két éves kontinentális tagszövetségi tagság. Az UEFA szabályozása Koszovó esetében is közvetlenebb, hiszen itt már a FIFA nem túl konkrét feltétele kevés: az európai szövetség mindaddig nem fogadhatja tagjai sorába a koszovóiakat, amíg az ENSZ ugyanezt meg nem teszi. Az ENSZ BT öt állandó tagja közül kettő, Oroszország és Kína élénk nemtetszéssel fogad minden függetlenedésről szóló hírt, míg egy harmadiknak, az Egyesült Államoknak, elég mélyen benne volt a keze a szabadságról álmodozó Koszovó ügyének felpiszkálásában.
Ehhez adódik még hozzá a nyilván nem túl barátságos viselkedés a szerb szövetség részéről, amely állítólag - minden visszássága ellenére - egyre közelebb kerül Platini foteljéhez, így még a legoptimistább forgatókönyv is számolhat azzal, hogy a szerbek, rutinos focistaként fetrengve, úgy próbálják majd húzni az időt, ahogy nem szégyellik. Legkevésbé sem valószínű ugyan, hogy bekövetkezik, de mint meglévő kiskaput említjük meg: Koszovónak nem kötelező az UEFA-hoz csatlakozni, más kontinentális szövetségek, más feltételek mellett, fogadhatják őt - hasonlóan az UEFA-Izrael viszonylathoz. Összességében a FIFA-tagság mégis egy íznyivel elérhetőbbnek tűnik, persze nagyon feltételes módban.
Tehát jelenleg - és a következő években is még - csak a nem hivatalos mérkőzések jelenthetnek realitást az éledező koszovói foci számára. Ennek szellemében vett részt az akkor még tartományi csapat 2005 novemberében az Észak-ciprusi Török Köztársaság által szervezett tornán (a vendéglátóktól kikapott, ellenben Lappföldet meg jól elverte) és juthat majd szerephez az "el nem ismertek" - mint pl. Tibet, Gibraltár, Grönland, Zanzibár - számára létrehozott, nem túl nagy presztízsű tornákon, hívják azt FIFI vagy VIVA Világkupának. Ettől függetlenül játszhatnak az amerikaiakkal, a horvátokkal vagy akár a baszkokkal is, egyik találkozó sem az eseménytelen, semmitmondó meccsek sorát fogja gyarapítani. Egy szerb-koszovói futballháború gondolatával még eljátszani se merünk...
De hogy kikkel állna ki a közeljövő Koszovója, kérdéses. A kilencvenes évek során számtalan koszovói család kényszerült hátrahagyni hazát, kötelékeket - így került számos albán származású focista Svájcba, Finnországba, Franciaországba és Németországba. Rengetegen közülük már szerepeltek a választott haza utánpótlás- vagy felnőtt válogatottjaiban, mint például Valon Behrami és Milaim Rama (Svájc), Njazi és Shefki Kuqi, Perparim Hetemaj (Finnország) és Ardian Gashi (Norvégia), de a fiatalabb korosztályban akad példa osztrák, dán, német, svéd, sőt, ausztrál válogatottra is. A legígéretesebbel, Astrit Ajdaroviccsal mind a svédek, mind klubja, a Liverpool (Besian Idrizaj osztrák U-válogatott támadó szintén itt játszana, ha nem adta volna kölcsön klubja Innsbruckba, ahol éppen Orosz Péter klubtársa) komoly tervekre készül.
Az albán válogatott jelenlegi és leendő erősségei között is legalább ennyi koszovói gyökerekkel rendelkező spílert találunk, elég csak a francia liga egyik legjobbjára, Lorik Canára (az OM játékosának apja a kilencvenes évek elején még együtt focizott az akkoriban aranykorát élő pristinai csapatban a koszovói szövkap Edmond Rugovával és a szövetséget irányító Fadil Vokrrival) vagy a belga sztárcsapatokban bizonyító Besnik Hasira gondolni, de Arjan Beqaj, Debatik Curri, Armend Dallku, Mehmet Dragusha, Besart Berisha és Kristian Nushi szintén többszörös válogatottak. Utóbbi játékos nevéhez fűződik az a tizenegyesgól, mellyel Koszovó megverte Szaúd-Arábiát tavaly novemberben - az volt a koszovóiak hetedik meccse és negyedik diadala.
A fellelhető koszovói csapatkeretek nem okoznak meglepetést, a helyi klubok adják a behívottak zömét, de akad svéd (Shpetim Hasani) és egykori magyar légiós is, bár nem valószínű, hogy a Tatabányán megforduló Ilir Nalbani játéktudásával túl sokan képben vannak. (Érdekesség gyanánt említhető, hogy koszovói szerbként a montenegrói válogatottban szerepel a Dinamo Moszkva játékosa, Jovan Tanaszijevics - rajta kívül az egykori tartomány szülötteként vitte szerb válogatottságig Nikola Lazetics, a gólerős csatár Kozniku a horvát csapatban szerepelt, de a római olimpián aranyérmes jugó csapat hátvédje, Fahrudin Juszufi is albán kötődésű.)
Momentán nyitott kérdés, hogy milyen kitételek mellett játszhatna mondjuk a svájci válogatott Behrami a koszovói tizenegyben - feltéve, ha szeretne élni egy ilyen lehetőséggel és nem zárkózik el tőle. Bizonyos feltételek mellett ugyanis elképzelhetőnek tartják már nagyválogatott játékosok szereplését Koszovó csapatában, a katalán, a baszk vagy az andalúz területi válogatottakra jellemző módon. Sőt, még az sem biztos, hogy mondjuk Cana (mint albán válogatottra) és Behrami szereplésére ugyanazon feltételek mellett nyílna lehetőség. A kontinensen szerteszét szórt fiatalok esetében viszont van annak realitása, hogy egyik-másik játékos kivárná, amíg a frissen függetlenedő ország teljes jogú tagja lesz minden szövetségnek és koszovói válogatottként debütálna - ahogy néhány montenegrói is várhatóan megtenné ezt a jövőben.
Csak számukra a nemzetközi mezők és harcterek már a valóságot jelentik, nem pedig egy feltételes dimenziót...
em kell visszapörgetni az archívumot, hogy ráleljünk az UEFA kötelékéhez legutóbb csatlakozó állam és tagszövetség, Montenegró első hivatalos meccsére. Példanélküli gyorsasággal összerántottak egy válogatott keretet, majd az új élet első perceit átítató megszeppentség jegyében kaptak egy gólt az elején Priskintől, de végül csak a győzelmük hangjával végződött a történelmi futballetűd. Szomszédságukban Koszovó a politikai szuverenitás mellett a sportvilágban is készül a független szerepre, ambícióit egy Egyesült Államok elleni, szimbolikus jelentőségűnek titulált meccsel demonstrálná. A szerbek hörögnek. Távolról sem nevezhető simának az ügy, elég hosszúnak és viszontagságosnak tűnik a koszovóiak útja. Tovább után olvasható, miért.Az a helyzet, hogy a délszláv térség rendesen próbára tette és teszi a világ vezető sportszerveződéseit is. A sport, szorosabban véve pedig a foci, a világ minden szegletében kiemelt fontossággal bír, a Balkánon pedig - lévén a régió nemzeti sportja - gyakorlatilag a legmagasabb államügyek szintjén pattog a labda, így minden döntés jóval több körültekintést igényel a nemzetközi szövetségek részéről. Koszovóban a függetlenség kikiáltását követő feszültség ellenére már a saját válogatott szervezésén és elismertetésén filóznak, habár se UEFA-, se FIFA-tagok és az sem tisztázott, pontosan kik alkotnák, alkothatnák a csapatot.
A vágyott nemzetközi megméretés - márpedig aligha a komolytalankodás a cél - nem igazán megy a tagság nélkül: Koszovónak az UEFA és a FIFA vezetésével kell dűlőre jutni a csatlakozás nézeteltéréseket generáló kérdéseiben, mielőtt hivatalossá válna a jelenlétük a futballtérképen. A FIFA-nál a taggá válás feltétele a nemzetközi elismertség (egy nemzetközi közösség részéről, amilyen például az EU is) és további két éves kontinentális tagszövetségi tagság. Az UEFA szabályozása Koszovó esetében is közvetlenebb, hiszen itt már a FIFA nem túl konkrét feltétele kevés: az európai szövetség mindaddig nem fogadhatja tagjai sorába a koszovóiakat, amíg az ENSZ ugyanezt meg nem teszi. Az ENSZ BT öt állandó tagja közül kettő, Oroszország és Kína élénk nemtetszéssel fogad minden függetlenedésről szóló hírt, míg egy harmadiknak, az Egyesült Államoknak, elég mélyen benne volt a keze a szabadságról álmodozó Koszovó ügyének felpiszkálásában.
Ehhez adódik még hozzá a nyilván nem túl barátságos viselkedés a szerb szövetség részéről, amely állítólag - minden visszássága ellenére - egyre közelebb kerül Platini foteljéhez, így még a legoptimistább forgatókönyv is számolhat azzal, hogy a szerbek, rutinos focistaként fetrengve, úgy próbálják majd húzni az időt, ahogy nem szégyellik. Legkevésbé sem valószínű ugyan, hogy bekövetkezik, de mint meglévő kiskaput említjük meg: Koszovónak nem kötelező az UEFA-hoz csatlakozni, más kontinentális szövetségek, más feltételek mellett, fogadhatják őt - hasonlóan az UEFA-Izrael viszonylathoz. Összességében a FIFA-tagság mégis egy íznyivel elérhetőbbnek tűnik, persze nagyon feltételes módban.
Tehát jelenleg - és a következő években is még - csak a nem hivatalos mérkőzések jelenthetnek realitást az éledező koszovói foci számára. Ennek szellemében vett részt az akkor még tartományi csapat 2005 novemberében az Észak-ciprusi Török Köztársaság által szervezett tornán (a vendéglátóktól kikapott, ellenben Lappföldet meg jól elverte) és juthat majd szerephez az "el nem ismertek" - mint pl. Tibet, Gibraltár, Grönland, Zanzibár - számára létrehozott, nem túl nagy presztízsű tornákon, hívják azt FIFI vagy VIVA Világkupának. Ettől függetlenül játszhatnak az amerikaiakkal, a horvátokkal vagy akár a baszkokkal is, egyik találkozó sem az eseménytelen, semmitmondó meccsek sorát fogja gyarapítani. Egy szerb-koszovói futballháború gondolatával még eljátszani se merünk...De hogy kikkel állna ki a közeljövő Koszovója, kérdéses. A kilencvenes évek során számtalan koszovói család kényszerült hátrahagyni hazát, kötelékeket - így került számos albán származású focista Svájcba, Finnországba, Franciaországba és Németországba. Rengetegen közülük már szerepeltek a választott haza utánpótlás- vagy felnőtt válogatottjaiban, mint például Valon Behrami és Milaim Rama (Svájc), Njazi és Shefki Kuqi, Perparim Hetemaj (Finnország) és Ardian Gashi (Norvégia), de a fiatalabb korosztályban akad példa osztrák, dán, német, svéd, sőt, ausztrál válogatottra is. A legígéretesebbel, Astrit Ajdaroviccsal mind a svédek, mind klubja, a Liverpool (Besian Idrizaj osztrák U-válogatott támadó szintén itt játszana, ha nem adta volna kölcsön klubja Innsbruckba, ahol éppen Orosz Péter klubtársa) komoly tervekre készül. Az albán válogatott jelenlegi és leendő erősségei között is legalább ennyi koszovói gyökerekkel rendelkező spílert találunk, elég csak a francia liga egyik legjobbjára, Lorik Canára (az OM játékosának apja a kilencvenes évek elején még együtt focizott az akkoriban aranykorát élő pristinai csapatban a koszovói szövkap Edmond Rugovával és a szövetséget irányító Fadil Vokrrival) vagy a belga sztárcsapatokban bizonyító Besnik Hasira gondolni, de Arjan Beqaj, Debatik Curri, Armend Dallku, Mehmet Dragusha, Besart Berisha és Kristian Nushi szintén többszörös válogatottak. Utóbbi játékos nevéhez fűződik az a tizenegyesgól, mellyel Koszovó megverte Szaúd-Arábiát tavaly novemberben - az volt a koszovóiak hetedik meccse és negyedik diadala. A fellelhető koszovói csapatkeretek nem okoznak meglepetést, a helyi klubok adják a behívottak zömét, de akad svéd (Shpetim Hasani) és egykori magyar légiós is, bár nem valószínű, hogy a Tatabányán megforduló Ilir Nalbani játéktudásával túl sokan képben vannak. (Érdekesség gyanánt említhető, hogy koszovói szerbként a montenegrói válogatottban szerepel a Dinamo Moszkva játékosa, Jovan Tanaszijevics - rajta kívül az egykori tartomány szülötteként vitte szerb válogatottságig Nikola Lazetics, a gólerős csatár Kozniku a horvát csapatban szerepelt, de a római olimpián aranyérmes jugó csapat hátvédje, Fahrudin Juszufi is albán kötődésű.)
Momentán nyitott kérdés, hogy milyen kitételek mellett játszhatna mondjuk a svájci válogatott Behrami a koszovói tizenegyben - feltéve, ha szeretne élni egy ilyen lehetőséggel és nem zárkózik el tőle. Bizonyos feltételek mellett ugyanis elképzelhetőnek tartják már nagyválogatott játékosok szereplését Koszovó csapatában, a katalán, a baszk vagy az andalúz területi válogatottakra jellemző módon. Sőt, még az sem biztos, hogy mondjuk Cana (mint albán válogatottra) és Behrami szereplésére ugyanazon feltételek mellett nyílna lehetőség. A kontinensen szerteszét szórt fiatalok esetében viszont van annak realitása, hogy egyik-másik játékos kivárná, amíg a frissen függetlenedő ország teljes jogú tagja lesz minden szövetségnek és koszovói válogatottként debütálna - ahogy néhány montenegrói is várhatóan megtenné ezt a jövőben. Csak számukra a nemzetközi mezők és harcterek már a valóságot jelentik, nem pedig egy feltételes dimenziót...
