A hétvégét a zenés szórakozásnak szenteltem, így aztán le kellett mondanom a dupla ligastartról. A Real-Atlético, azt mondják, zseniális volt, Agüero révén már elsőperces góllal nyílt a bajnokság. A Barca nagyot küszködött Santanderben, az Inter szintúgy a saját bajnokiján; a Juve összetörte a Livornót, a sárga tengeralattjárósok ugyanezt tették a keményen erősítő Valenciával. Repülőrajtot vett a Sevilla is, bár a meccs 35. percétől kezdve aligha érdekelt bárkit is, hogy csak egy körömélnyivel nyernek épp, vagy netán tönkreverik a Laudrup-féle Getafét. Mert a futballvilág megremegett, már megint.

Nem kell taglalni, számunkra mit jelent egy élettelenül földre zuhanó játékos látványa, mindenkinek önkéntelenül bevillannak a guimaraesi képek. Mikin nem tudtak segíteni, Antonio Puerta viszont még tartja magát a gyors segítségnek, a körültekintő ápolásnak köszönhetően. A csapattárs Dragutinovics valószínűleg az életét mentette meg, pedig a spanyol mögötte csuklott össze, nem is láthatta, mi történik, csak egy megérzés lehetett, egy szokatlan hang, esetleg egy folt a periférián, ami miatt hátrafordult. Puerta a legutóbbi sajtóközlemény szerint válságos állapotban fekszik a kórházban, de minden más csak találgatás, az egyik forrás pozitív előrelépésről számol be, a másikban az agykárosodás lehetőségét feszegetik. Nincs most olyan prognózis, ami elég megnyugtató lehetne családnak, társaknak, szurkolóknak. A felépülés még beláthatatlan messzeségben van, a közvetlen életveszély sem múlt még el.














Sokaknak a liga egyik legszimpatikusabb játékosa. Rendkívül jó szellemű, tehetséges focista. Alig fiatalabb nálam. Teljesen érthetetlen, hogy egy 23 éves, elvileg makkegészséges fiatalembernek miért kell szívrohamokkal megküzdenie, újraélesztéseket átélnie. Persze, ugyanez a kérdés fogalmazódik meg mindenkiben és fogalmazódott meg mostanában egyre többször, undorítóan sokszor. Meg nyilván a felelősség kérdése, de ezt most nincs értelme feltenni. Bár később se kéne...

Kegyetlen a világ, gyilkos ütemben zajlik, egy pillanatnyi eseménysor, egy váratlan, előrejelezhetetlen történés is könnyen fatális kimenetelű lehet. A szívre kell a legjobban vigyázni. A szív az élet. Nem tudni még, hogy lesz, életben marad-e vagy nem, azt sem tudni, meghozhatja-e még majd a döntést. Szurkolok, hogy kapja meg az esélyt, hogy legalább választhasson: saját felelősségre játszik tovább vagy az egészsége érdekében felhagy a sporttal.





Mondanám, Antonio, válaszd az életet! De tudom, akinek a sport az élete, ennél a döntéskényszernél egyszerűen nem létezik gyötrelmesebb.