Kicsit megkésett az írásom. A feljutás öröme és az ünneplés okozta fejfájás már rég messze jár. Aki ott volt akkor, örökre az emlékezetébe véste azokat a pillanatokat. Mert kétségtelen: hatalmas sikert értünk el. Nem is annyira a labdarúgó pályán, mint inkább erkölcsileg.

Ennek megértéséhez kanyarodjunk egy kicsit vissza 2004-ig. A Szpari a sorstól (az MLSZ-től) kapott hatalmas lehetőséget, ötödikként(!!!) jutott fel az NB1-be. A csalódást okozó 1999-2000-es szezon után a szurkolók újra reménykedtek. Hátha most! Azonban a remények álomképpé degradálódtak, a csapat kiábrándító teljesítményt nyújtva csont nélkül zuhant ki. Ebben a szezonban olyan játékosok húzták magukra a Szpari mezét, akik egy normális Magyarországon nem hogy labdarúgók, de még csak labdaszedők sem lehettek volna. Nem feltétlenül képességbeli hiányosságokra kell gondolni, azok mebocsáthatóak: morálisan voltak alkalmatlanok arra, hogy a „sötét szabolcsiak” évek alatt oly’ sokszor sárba tiport önbecsülését helyre állítsák, önigazolást szolgáltatva: mi sem vagyunk kevesebbek! Nem sikerült…

Majd’ egy szezont elpazaroltunk, mire megtaláltuk Gálhidi Gyuri bá’-t. Mikor szezon közben átvette a csapatot, már látszott: valami megmozdult! A felkészülésnek úgy vágtunk neki, hogy csak a feljutás az elfogadható. Tudtuk, hogy a Vasas lesz a legnagyobb ellenfelünk – vagyis csak gondoltuk, mi naivak. A sors (az MLSZ) ismét közbeszólt és 2006 július 25-én a másodosztályba száműzte a nagy múltú, de annál sötétebb jelenű Ferencvárost!

A zöld-fehéreknél a kezdeti letargiát felváltotta a dac: a szurkolók, egyes játékosok (elsősorban zselékirály Dragoner) arról beszéltek, hogy 100 százalékosan, 100 gólt rúgva nyerik meg a bajnokságot. Eközben Nyíregyházán csendben dolgozott a csapat, a kezdeti ijedtség összefogást szült. Akkor még csak egymás között mondogattuk: megelőzhetjük a „nagy” Ferencvárost.

Eljött az első forduló és letaroltuk hazai pályán az Orosházát! Személy szerint ekkor éreztem először, hogy ez meglehet. Mert jó a csapat. Mert képesek küzdeni, harapni. Mert szurkoló, néző, klubvezető, edző és játékos együtt lélegzett, teljes volt az összhang.

Teltek-múltak a fordulók, a két csapat fej-fej mellett haladt. Mindeközben a nemzet elkorcsosult sportsajtója teljesen egyoldalúan tudósított: rólunk havonta egyszer, a „Nemzet Csapatáról” naponta kétszer jelentek meg egész oldalas cikkek. De mi csendben tettük a dolgunkat.

A történet végét mindenki ismeri, sikerült! Hogy miben különbözött a 2004-es és a tavalyi csapat? Most volt szív és volt lélek. A játékosok tudták, hogy kiket képviselnek, megszakadtak a pályán, foggal-körömmel harcoltak Így amikor lefújták a Vecsés elleni mérkőzést a pályán ünnepelve, majd később a Kossuth-téren kimondhatatlan boldogságot éreztünk. Nehéz lett volna megfogalmazni mit éreztünk, de Csabai Lászlóné polgármester asszonynak sikerült:

„Nagyon jó volt szombaton a hangulat, öröm volt látni a piros-kékbe öltözött embereket, akik a csapatért és a városért szurkoltak. A városnak, a nyíregyháziaknak is szükségük van ilyen ünnepekre. Egy egész országban tudatosítottuk: mi is az ország része vagyunk”

Igaza volt. A városnak szüksége van az ilyen ünnepekre. Aki itt él, tudja, hogy nem könnyű.. Mégis azon az estén, olyan könnyű volt a világ. Köszönjük Fiúk! Újra, századszor, ezredszer: KÖSZÖNJÜK!

L.SZ.