Mindig ugyanoda lyukadunk ki. Nincsenek meglepetések. Lehetnek az ellenfelek közt fakó északi fanyűvők, balkáni robotok, napsütötte mediterrán labdaművészek, darabos mozgású keleti dokkmunkások, bongyorhajú brazilok, a kimenetelekben nem sok a változatosság. A legnagyobb ellenfelek mi magunk vagyunk. Nem lep meg hát, ha nem haladunk. Jobbanmondva, tartunk azért valamerre, csak az irány nem égtájakhoz igazodik, hanem lefelé mutat. Könnyű lenne hurráoptimista lenni, ha okot adna rá a közeg, mint ahogy könnyű apátiába esni - vagy apátiát színlelni -, ha bíztató jeleknek nyoma sincs.

Nincs értelme a magyarázatokkal vesződni, elrontottuk, amit lehetett, megpróbáltuk helyrekalapálni, amit módunkban állt, de ez sose elég, a részsikerek nem sokat érnek. Csak az számít, ami ürességet hagy maga után, igaz, egyre kisebbet. Már csak körülbelül húszpercest. Az űr egyre csak zsugorodik. Megvolt, lenyeltük, kész, egy sörnyi vagy zuhanyozásnyi idő elég, hogy túlessünk a visszatérő mikrotraumákon, melyeket a magyar foci kapcsán szenvedünk el. Nem hat meg különösebben ez a legutóbbi se, pedig elvileg egy év munkája, kínja, feszültsége, öröme van benne, pedig a csapatom volt a részese, pedig nem is a legnagyobb blama ezen a nyáron – de égne a pofám, ha ez utóbbival próbálnám menteni a helyzetet…

Minden jel szerint jövőre megint tehetünk egy kísérletet, aztán mire családot alapítok, űr már nem lesz, csak általános, bizsergető közöny, ami tutibiztos út a nyugdíjaskorra stabilizálódó mitérdekelmárengemamagyarfutball aszkéta életmód felé. A sok csalódás, kiesés, bukás mutatja meg a legjobban, hogy bennünk már most is megvan ez a közöny tünetileg, de egyszerűbbnek látjuk elnyomni egy kamumosollyal az egészet. Á, az a kamumosoly inkább grimasz szokott lenni a fancsali pofánkon – keserű reagálás arra, ami előttünk és velünk történik.

Két éve a Hajduk oda-vissza leverése döbbenetes és irracionális volt, mintha egy másik dimenzióba tévedtünk volna át, pedig tényleg megéltük és azóta se hevertük ki az élményt. Minden összejött, ami csak létezhet és ezt a mai napig nehéz bárhova is tenni. Szeretnék még egyszer hurráoptimista lenni, mint akkor, nem pedig búvalbélelt, mint nyaranta mindig, mintha csak érezném, mi következik. Mivel nincsenek meglepetések, a sikertelenség továbbra is itt marad velünk a vendégházban. Úgy néz ki, ebbe a keserves aktába mindig kerülnek újabb dokumentálandó fejezetek, lapozunk egyet és kerül nemsoká egy másik szánakozó bejegyzés.

Pár pillanatnyi apátia, aztán egy recegős újrakezdés.