A kiesés rémével ébredő csapatok önmagukkal és a fogyó idővel is megharcolnak, a sikeres küzdők öröme kupasorozatok diadalmas végjátékát idézi, míg az alászállók elkeseredésében senki sem osztozik szívesen. Tegnap késő este a spanyol szakosok bizonyára feltették azt a kérdést, amire már fordulók sora óta nem sikerül elfogadható választ adni a vállvonogatáson kívül: mikor akarja elkezdeni a Zaragoza? Mármint a menekülést. Nyolc hónapnyi intenzív alulteljesítés után még mindig csak egyensúlyoznak a küszöbön - pedig képesség alapján valahol a felsőházban kellene boldogítaniuk a népet. Hát nem is az az egy árva ziccerre kuporgató fajta. Aimarral meg Matuzalemmel szinte futás nélkül generálódnak a gólszerzésre alkalmas szituációk, hogy aztán félszezonra valót barmoljanak el belőlük meccsenként. Oliveira úgy pazarol, ahogy nem szégyelli, de Militoval még így is a legjobb gólvágók között szerepelnek. Az eredményesség persze relatív, leginkább pontokban számolják. Az öröm csak a Romaredára korlátozódik, vendégségben nagyon nem megy, katonás rendben gyűlnek az ikszek meg a szűk vereségek szeptember óta. Gól híján egy pontnál nem jár több a kedélyes Depor ellen se, értéktelen a közel harminc próbálkozás, ha egy se kanyarodik a kapuba.
És ekkor, az elkeseredettség csúcsán, jön egy láthatatlan mozdulat vagy instrukció vagy kitudjami, vele a megtörhetetlen Ayala, aki a szezon 94 percbe kondenzált tipródásán felülkerekedve valahogy bepiszkálja, beküszködi Sergio García épphogy megmentett labdáját, aztán a megkönnyebbülő tízezrekkel együtt könnyezi a sikert... Nincs is ilyen. Ha van valaki odafönn, ahogy azt tartják s remélik, kézzel-lábbal mentené a Zaragozát a Segundától. Ez az utolsó utáni sansz az ő műve lehet, többet viszont már nem tehet a lábaik elé. Ez elég kell, hogy legyen a kegyelemketteshez.
