Az benn volt!

Mindent a fociról - szigorúan szubjektíven.

Friss topikok

Utazónapló- On tour Montpellier

2010.08.21. 16:13 | KoppányiG | 1 komment

A következő írás Greenlions nevű vendégszerzőnk alkotása:

Nyár derekán az ember vízpartra vágyik. Kinek a kerti kis gumimedence, kinek a szabadstrand, esetleg a Balaton partja, másoknak a francia riviéra jut. A sikeres nemzetközi szereplés miatt a győri szurkolók legelvetemültebb része a sorsolás szeszélye folytán az utóbbira tervezték rövid kiruccanásukat, bár nem annyira a bársonyos homokos part, a bomba nők, mint inkább csapatuk elkísérése motiválta őket, hogy utazzanak. Utazzanak, busszal, 2×1600 km-t, ami egy emberes távolság, még a mai felgyorsult világban is. Meg hát egyébként is: francia csapatokat nem sűrűn sodor a sors az NB1 legjobbjainak útjába, így aki csak tehette (idő és pénz is volt), megcélozta Montpellier-t.
Futballtudásukról átlagszurkolóként mi kb. annyit tudtunk, mint ők a miénkről, persze Európa 5-6. legerősebb bajnokságából érkezett klub esetében azért nagyjából sejtetni lehetett, hogy nem egy outsider brigáddal mérkőzünk meg a Rába partján.
Az első mérkőzésen nem is termett sok babér számunkra, a főleg fejben más sebességgel játszó, technikailag képzett ellenfél ha nem is tudta lefocizni a csapatunkat, egy mesteri Giroud bombával alaposan lehűtötte az előzetes bizakodást. A hazai vereség sosem jó ómen egy magyar csapat számára a nemzetközi párosításoknál, még papíron gyengébb ellenfelek esetében sem, így kis túlzással az esélytelenek nyugalmával készülhetett mindenki a visszavágóra. Persze a remény, a csoda apró szikrája mindig benne van az emberben, amikor elkezdődik a következő meccs, de az legtöbbször hamar is is hunyt.
Az első meccs eredménye már előrevetítette, hogy az amúgy is mérsékelt szurkolói érdeklődés (aktuális hónap sokadika, szabadság főszezon, hét közben, lassan iskolakezdés, stb.) a visszavágó iránt még jobban meg fog csappanni, legalábbis ami az utazó kedvet illeti.
A klub által indított repülő nem kínált elfogadható opciót az utazásra, hiszen több éjszakás tartózkodást, és közel olyan árat írtak ki rá, mintha az ember Kazahsztánba repült volna, így saját kézbe véve a dolgot, buszos túrát kezdtünk szervezni.
Még hazai bajnoki utakra is kaotikus helyzet szokott ilyenkor kialakulni, eléggé sejthető volt, hogy erre a túrára ez most hatványozottan igaz lesz. Így is lett, a hét minden napján változott a szituáció, mikor, melyik úton, milyen busszal, hányan, honnan, meddig, mennyiért utazunk, még az utolsó 2 órában is módosult az utasok listája.
Szerdán délután, négy óra magasságában végül 22 türelmetlen szurkoló kászálódott fel a 48 fős buszra, és indult el Dél-Franciaország felé; talán mondani sem kell, hogy irtózatos mennyiségű röviditallal (sör tilos, nincs idő megállni), és enyhébb alkoholos tuningra alkalmas folyadékokkal a fedélzeten.
Hamar kiderült: a kedélyoldásra szükség is volt, mert a busz személyzete már Magyarországon nem kicsit bakizott, Rédicsig két alkalommal is kifogyott a diesel, de a szurkoló már ismeri ezeket a helyzeteket: előkerült a labda,  a váratlan technikai szüneteket focizással töltöttük ki. Ezekről persze tudni kell, hogy leginkább nem örülnek az úton közlekedő kamionok, autók, most sem volt másképp.
Végre aztán sikerült úrrá lenni a felmerült problémákon, és ténylegesen elindulhattunk úticélunk felé, elsőnek Szlovéniát, majd Itáliát érintve.
Kisalföldi (laposi ) szemmel különösen tetszetős tájakon, hegyeken, völgyeken, alagutakon haladtunk, festői hátteret szolgáltatva az intenzív italozáshoz. Az útidő keret meglehetősen szűkös volt, emiatt nem tudtunk beiktatni se városnézést, sem szállást a programba, az éjszakai pihenőt a buszüléseken kellett kivitelezni, már amennyire ez lehetséges volt a körülmények közt, és az egyes óbégató társaktól.  Persze egy idő után a legélesebb szikla is puha ággyá változik, csak eleget kell fogyasztani hozzá.


Milánót elhagyva óriási viharba kerültünk, az említett éber urak az útitársaik vegzálása helyett immár dermedten figyelték a járgány hegyi utakon, hidakon történő evickélését. A hajnali napfényben feltűnő táj azonban kárpótolt az ijedtségért. Genovát elérve fantasztikus látvány tárult elénk, a hegyekről letekintve az erdőkön és kis falukon túl a tengerpart is jelezte: közelítünk úticélunkhoz!

Sajnos csak az autópályáról tudtuk megcsodálni a tengert, muszáj volt tartani a menetidőt. Fájó szívvel suhantunk el San Remo, Monaco, Nizza, Cannes, Marseille mellett, mindössze kisebb megállókat beiktatva közben.
Az utolsó 150 km nagyon lassan akart elfogyni, a holtponton vodkás, pálinkásüvegek segítettek átlendülni, míg végül nagy nehezen délután 2-kor megérkeztünk Montpellier-be.
Utunk egyből a stadionhoz vezetett, ahol a helyi bevándorlók azonnal felfigyeltek ránk, és mozgolódni kezdtek: telefonálás, kamerázás, rendszám felírása, gyülekezés.
Kisvártatva egy kordonbontóval felszerelt rendőrségi kisbusz is mellénk gördült, amiből ideges biztos urak pattantak ki, azt tudakolván mit keresünk azon a környéken. Mint később kiderült a helyi sajtó magyar szélsőjobbos szurkolók érkezését vizionálta előzetesen a meccsre, ami eléggé felbolygatta a bevándorlók lakta Mosson negyedet. Angolul szerencsére szót tudtunk velük érteni, elmondták, hogy a lehető legrosszabb helyen sikerült parkolnunk, így vagy menjünk be a stadionba, vagy a belvárosba. Mivel 6 óra volt még kezdésig, és a busznak is kötelező volt állnia sok-sok órát egy helyben (tehát gyalogosan kellett volna bejutni a városba), egyik verzió sem tűnt ideálisnak, főleg mert a berberek már kezdték összevonni az erőiket az utca végén.
Végül kettévált a csoportunk, 4 fő rendőri kísérettel a városba indult (értsd: szirénázó rendőri vezető vitte be őket), a többiek meg kelletlenül bevonultak a stadionba, ahol az időt pókerral, focizással, pihenéssel töltötték. A kisebbik csoport ez alatt nézelődött, vásárolt, illetve a másik magyar csoporttal találkozott. A stadionhoz való visszatérés már nem sikerült ilyen nyugodtan, a villamosról leszálló néhány főt pár száz méter után azonnal kiszúrták, és egy 30-40 fős hazai társaság egyből támadásba lendült. Csak a rendőröknek köszönhető hogy ekkor még nem lett senkinek baja (kivéve a hatósági járműveknek, amiket kövekkel dobáltak meg). Sajnos a később érkező másik csoport nem volt ilyen szerencsés, őket elérték a helyiek. (Erről mi nem nyilatkoznánk, más helyeken ők már megtették).
A mérkőzésre így felemás hangulatban készültünk, főleg mert a stadionban is még soha nem tapasztalt ellenséges hangulat övezett minket. Ez persze eleinte zavaró volt, később épp ellenkezőleg, kifejezetten élveztük, hogy 10000 francia/arab szinte felrobban dühében.
A stadion kicsit csalódást okozott, úgy tűnt mintha 98 óta nem is költöttek volna rá különösebben, illetve a pálya talaja is jóval rosszabb volt a győrinél. Bár a szomszéd fűje mindig zöldebb, lehet mondani, hogy a saját hazai pályánk nem marad el a francia élvonaltól, ezt a példát alapul véve.

Végül felharsant a kezdő sípszó, útjára indult a labda. A ellenfél magabiztosan gurigázott, mi pedig magabiztosan védekeztünk. A remény első sugarait is megpillantottuk aztán, hiszen láttuk: ahogy az első meccsen, most sem érezni azt az átütő erőt a francia csapatban, amivel a győri betont feltörnék, és hát mind láttunk már csodát: egy apró pici gól, bármit megváltoztathat. Meglepetésünkre aztán többször is sikerült eljutni az ellenfél kapuja elé, Tokody Tibi lövésénél extázisban tört fel belőlünk leghőbb vágyunk: csak rúgjunk valahogyan egy gólt!! Aztán a ránk egyébként nem jellemző módon, rögzített helyzetből sikerült betalálni. Három, ezen a mérkőzésen emberfelettit futballozó játékosunk volt a főszereplő: Szabó egy valószínűleg gyakorolt variáció elemeként a hosszúra ívelte a labdát, ahol Pilibaitis érkezett a lepkéző francia kapus után, középrefejelését pedig Babic közelről kotorta a hálóba. Meg van tehát a vezetés, a hideg kirázott minket, hiszen éreztük a csapaton, hogy jól állja a sarat, és bár érthetően nem fölényben futballozik, a franciák csak addig jutottak, ameddig engedtük nekik. Nem sokra rá aztán Djole majdnem gólja a győri szívsebészeknek hozott szinte azonnali munkát, aztán jött az egyébként ilyenkor szokásos fekete leves: a védelem egyik legfőbb oszlopa, Stanisic pirosat kapott. Sokan itthon is arra gondoltunk, hogy 10 emberrel egy félidőt nem lehet kibírni, fel fognak őrölni minket. De ami innentől következett, az egészen elképesztő volt: magyar csapatot ilyen elszántsággal küzdeni, harcolni, csúszni-mászni a labdáért már nagyon régen láttunk. A franciák tompán és egyre idegesebben játszottak, számunkra pedig minden egyes felszabadítás új erőt adott, hogy kihúzzuk a meccs végéig. És akkor még ott a hosszabbítás, ahol már tényleg szinte csak a rombolásra futott az erőnkből. A teljes hátvédsor olyan összhangban, egymásért harcolva teljesített, előttük pedig Pilibaitis vezetésével – aki gyakorlatilag mindenhova odaért, minden lövési kísérletet blokkolt, minden passznál igyekezett kifelé szorítani az ellenfél játékát – a középpálya, sőt nem ritkán Aleksidze is tolódott, besegített a széleken, támadta a labdát, űzte-hajtotta, zavarta az ellenfelet, hogy ne tudjanak egyetlen épkézláb lendületes támadást vezetni. És milyen eredményesen.. Az utolsó perceket egy ország számolta már vissza magában, és a korábban a kevés magyar játékosa miatt kikezdett győri csapat mindenkiben tudatosította, akinek nem volt egyértelmű: a sportban a teljesítmény számít. És végül, közel 130 perc játék után, elképesztően elszánt, és nagy akarattal végigjátszott meccs végén felharsant a várva várt sípszó: büntetőrúgásokkal dől el a továbbjutás!

Több okból is vártuk ezt; a lélektani előny nálunk volt, sokkal összeszedettebb, elszántabb, nyugodtabb játékot produkáltunk. A két kapus teljesítményét összehasonlítani sem lehetett a meccsen, és hát egyébként is: itt már el lehet bukni ezt a továbbjutást, persze nagyon akartuk mind, de megfogalmazódott, hogy ha tizikkel jut tovább a francia csapat, mi akkor is győztesként fogjuk ünnepelni a mieinket, ez után a teljesítmény után. A bíró nem kis vitát váltott ki azzal, hogy a semlegesebb kaput jelölte ki a büntetők elvégzésére, és a tévében meccset nézők számára később tudatosulhatott, hogy a franciák itt bukták el az egész párost. Az edzőjük ahelyett, hogy a játékosait nyugtatta, vagy felkészítette volna a rúgásokhoz, a bíróval veszekedett, aztán interjút adott a tévének, szóval még itt sem vette komolyan a mérkőzést. Pedig szakavatott szem látta: itt már komoly bajban voltak. Az első rúgáshoz Szasa állt a kapuba, és nagyon megérezte Spahic lövését, de csak beleérezni tudott. Babic, a gólszerző szintén betalált, és látható volt, micsoda feszültség szabadul fel benne. Valószínű ez a belső motor volt az, ami fáradhatatlanul végig hajtotta valamennyiüket. Aztán jött a második tizenegyes, és Szasa megmutatta: a reflexei nem tompulnak 130 perc után sem! Aleksidzénél volt a lehetőség, hogy előnyt kovácsoljon a franciák hibájából, de sajnos nem élt vele – de ki tud haragudni rá? Végig dolgozta a mérkőzést, és aki rúgott már büntetőket egy továbbjutásért, az tudja, hogy ilyenkor már azt is elfelejti az ember, hogy valaha tudott futballozni. De még talán a nevét is..

Végül aztán Szasa második védésével hozzánk került az előny, és nem is engedtük el. Utolsó rúgóként Tokody Tibi, az egykoron sokak által nem kedvelt, ám azóta megkomolyodott, és a csapat vezéregyéniségévé vált magyar futballista könyörtelenül vágta a sarokba a labdát. És nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Örültünk, sőt tomboltunk örömünkben. Egyesek sírtak, mások ugráltak, de ezt az érzést kimutatni nem lehet. Az a továbbjutás, az a játék, amit láttunk példamutató lesz még sokáig, nem feledjük a Csapatnak ezt az élményt, és ami mindennél is fontosabb talán: hitet kaptunk tőlük. Átléptek egy olyan lélektani határt, amire magyar csapatnak már nagyon rég volt lehetősége, és bár még a csoportkörbe sem jutott vele csapatunk, az mindennél többet ér, hogy a magyar csapat szurkolója elhigyje újra: képesek vagyunk rá. Velük képesek vagyunk bárkit legyőzni! És a sport, erről szól. A győzni akarásról, arról, hogy mindegy ki az ellenfél, azt az egyetlen, kis esélyt is meg lehet ragadni. Azóta a szemünkben nem csak egy Csapat, nem csak a játékosok vannak, hanem sportemberek, igazi győztesek. Remélhetőleg még sokszor mondhatjuk el ugyanezt a srácokról. Miként egy sportszergyártó reklámjában is hallható: „a lehetetlen nem létezik”.



A mérkőzés lefújása után a rendőrség még egy órát a szektorunkban tartott minket, az eufórikus ünneplés után döbbent csendben ücsörögtünk, még mi sem hittük el, hogy megcsinálta a Csapat ezt a csodát...
Éjfél is elmúlt már mire elindulhatott a magyar brigád hazafelé, illetve egyik csoport a sebesült társaiért a kórházba.
A buszon tovább tartott a hitetlenkedés, de persze ez nem gátolta a társaságot az ünneplésben, és alkoholizálásban, amíg hajnalra ki nem dőlt mindenki, a sofőrök nagy örömére. Hazaúton már semmi érdemleges nem történt, ekkora örömmel, büszkeséggel telve könnyebb volt elviselni az 1600 km-es hazautat. Persze alig vártuk, hogy végre hazaérjünk és olyan "apró" örömökhöz jussunk, mint az ülőkés WC, a fürdő, a meleg étel, rendes kávé, puha ágy...
Jellemző az itthon maradottak hangulatára az az sms, amit hazaúton kaptunk (nem szó szerint): "Micsoda hülye, ökör, csicska vagyok, hogy nem mentem el veletek!!!".
Azt hiszem sokan így bánhatták, hogy kihagyták ezt a túrát, joggal: felejthetetlen élmény volt!
Végül 26 órás buszozás után szombat hajnali 2-kor hazaértünk, hullafáradtan, elcsigázva, de boldogan.

S ahogy a szurkolói körökben közkedvelt film végén elhangzik: "Ezek után tényleg megkérdezhetem magamtól, hogy megérte-e?!”

...naná hogy megérte...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://azbennvolt.blog.hu/api/trackback/id/tr612237391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

padre001 2010.08.25. 21:48:38

Ejj ejj te laposi csávó...:) Respect! Jó írás.