Égnek a vonalak, mennek a foglalások, a haver Opel Astrájának csomagtartójára is ketten pályáznak. Készülnek a szendvicsek, hűlnek az útisörök. A fél ország veri a készülőt Plzenbe. Mennének megnézni kis focink nagy figuráit, ahogy a post szerzője is útrakelt, Debrecen-Budapest-Prága-Príbram viszonylatban, egy magyar-spanyolért, egy kivételesen jó válogatottért, mert a srácainkat látni kell. Lassan egy hét telik el és még mindig nehéz megfogni a történteket, de egy biztos: lesz mire, kikre büszkének lennem, ha a fiam megkérdi úgy tizenöt év múlva egy válogatott meccs szünetében, mi volt a magyar foci utolsó nagy csodája? Ezer honfitársammal együtt ott voltunk, ugrottunk, morogtunk, zizegtünk, örömködtünk a príbrami lelátón, a meccsen, melynek végén a fiatal spanyolok szégyenükben majd' elsüllyedtek, egyik-másik el is sírta magát, miközben a mieink pihegve, kipirulva, de kimondhatatlan boldogsággal az arcukon pacsiztak le velünk és köszönték  meg a szurkolást. Újra van csapatunk.

MiazazEB?

A Csehországba látogatók sightseeing-kocsmavizit-szuvenírszerzés szentháromságával nem különösebben untatnám az Olvasót, csak a tényszerűség végett: a busz kényelmes volt, a szállás korrekt, a metró tiszta, a nemzeti színekben világító tévétorony monumentális, az idő hűvös, a kaja olcsó, a sör rendkívül finom, a meccsnek otthont adó városka (...) neve pedig kimondhatatlan. Zsdrzscsíbram Príbramba a derbi napjának délutánján indultunk el két hullámban menetrend szerinti buszjárattal, esőfüggönyön át, kicsit feszengve és tele bizakodással. Krisztián cimborám Hungary feliratú mezére többen felfigyeltek útközben, de ugyanilyen gyorsan túl is tették magukat rajta. Azt kell feltételeznem, a csehek zöme teljesen fogalmatlan lehet EB-ügyben, ugyanis a népnemzeti sportnapilap zéró felületen foglalkozott a magyar-spanyollal meg úgy a torna egyéb eseményeivel. Egyedül a fogadóknak szóló hátsó oldalon fedeztünk fel arra utaló jeleket, hogy bárkinek is tudomása van erről a mérkőzésről - más kérdés, hogy rendesen alulértékeltek bennünket, a kibogarászott oddsok szerint 5,8-6-szoros pénzt vehettünk volna föl magyar siker esetén. Hoppá, és ne felejtsük el annak a német rendszámú és nagyon nyugati járműnek a vezetőjét - Megfigyelő!, vágta rá kapásból Krisztián -  aki a príbrami buszvégen tudakolta tőlünk, merre is a pálya. Eligazításért cserébe elvitethettük volna magunkat, de inkább vártunk a kollégákra, akik nagy szomjúságukban leszálltak a Spartak Príbram edzőpályájánál, vaskos kilométerekre tőlünk és még messzebb a valós desztinációt jelentő Marila-stadiontól. Azt mondják, kisvárosban nincsenek távolságok - na ez Príbramra nem igaz. Sikertelen taxifogó projektünk után - de a zseniális sörárfolyam (17 korona/korsó) ellenére - a kísérletező kedv alábbhagyott. Gyalog folytattuk a csipicsöpögő esőben, dombra fel és le, kertvároson át - míg egy étteremből kimászó magyar különítményre akadtunk. A hátralévő kilométer már gyorsabban pörgött, a Na Litavce felé kanyargó Ke Stadionu utcában egyre-másra haladtak el mellettünk magyar szurkolókkal töltött, tülkölő kasztnik, a város peremén magasodó kandeláberek alatt már gyülekeztek a mieink.

Érkezés: 17:15.

A párezres stadion nyugati lelátóját itt-ott már magyar zászlók terítették, mikor a srácaink kijöttek melegíteni. Az egyik zászló elé telepedő cseh kamaszokon, a masszív spanyol szimpatizánsokon (három, átlagban tizennégy éves spanyol lányka, vélhetően betisesek), na meg a sokat emlegetett nagymagyarországos drapériát áthelyeztető felügyelőkön kívül csak magyarok voltak a tribünön. Szemben, a Marila feliratú oldalon elszórtan bámultak a csehek, keresztben a száműzött drapisok, meg a büfénél ácsorgók (hiába, nem mértek sört, az élelmesebbek persze hozott anyagból dolgoztak), ez így 1000-1200 fő lehetett, esetleg ha a környező fákon pillanatnyi gyepnézésbe feledkező madarakat, a sarki emeletes ház lakóit és a pályagondnok összes ivócimboráját is beleszámolom, na akkor lehettünk talán 2000-en (állítólag ennyien voltunk). Krisztián állította, a zizkovi nyitómeccsen több magyar volt, Boti megerősítette, de aztán az első percekre csak összeverődött a pár nappal korábbinak megfelelő létszám. A gyep kifogástalan volt, tegyük hozzá, jókat fognak itt focizni az első ligába visszajutó helyiek.  Közben a már sokszor elővett témát feszegettük újra: a spanyoloknak élet-halál kérdése a meccs, fekszik-e nekünk, ha nyomás alatt kell focizni? Kell-e félteni a társaságot egy esetleges pofontól, amiben még soha nem volt része? Pillanatra talán leragadtunk a zászlótartó kölyköket kínos pontossággal koordináló fickónál, mikor az eredményjelző tövében elindultak a fiatalok és felsorakoztak előttünk. Percnyi áhítat, némi gombóc a torokban. Már nem latolgattunk tovább.

Hungarian Miracle

Az első negyedóra sok izgulnivalót nem hozott, de arra rájöttünk, ha netán veszély adódik a kapunk előtt, az a villámgyors spanyol szélsőjátéknak lesz betudható: a társak igen sokszor foglalkoztatták az apró Aarónt meg a feka srácot, Emilio Nsuét, ők meg értelemszerűen a mieinknek adtak melót - pláne amikor helyet cseréltek -, de a csapat szépen együtt mozogva, koordináltan, koncentráltan védekezte le ezeket a próbálkozásokat, majd azzal a lendülettel át is váltott támadásba. Koman hamar kitűnt az aktivitásával, ravasz szabadrúgásánál majdnem lendültek a kezek. A támadásoknál szokás szerint Némethre építettünk, a macedón spori - aki az angol-cseh meccsen a házigazdák két bekkjét is kiszórta - viszont sorban lefújta Krisz legártatlanabb mozdulatait is. Sokat mozgósított a csapat, percről percre biztosabban állt a lábán, pontos, gyors passzokkal gyakran átjutottunk a spanyol középpályán, még helyzetünk is akadt, a gólhoz tehát mi jártunk közelebb.

Fordulás után is a mieink vitték a prímet, az ellenfélnek nem sok jó pillanata akadt, a játékmesterük, Parejo arcán ült leginkább a tanácstalanság. Kábé a 70. percben esett a gólunk, szinte felidézhetetlen körülmények között. Beadás, kavarodás, összecsúsznak a játékosok. Egyszercsak rohannak kifelé a mieink. Berobban a lelátó körülöttünk, őrület van. Pár perc örömködés után kezdjük csak találgatni, ki kotorta be végül. (Nem mellékes: Nagy Olivér volt az.)

Meglepő-e ezek után, hogy a hátralévő húsz percre  még a nap is kisütött Príbram fölött, ettől ugyan a spanyolok is megélénkültek, de parafenomén kapusunkkal nem számoltak. Gulácsi a Vltaván úszkáló hattyúk végtelen nyugodtságával fegyverezte le a spanyolokat. (Szerencsétlen csatár nem is bírta idegekkel, lefújáskor azonnal eltört a mécses.) Képtelen bravúrjait mi is alig hittük el, de ahogy ocsúdtunk, felhangzott a névre szóló rigmus a türelmetlenül visszafelé számoló táborból és ez a rendkívül komoly fiatalember, társaival együtt, igazi hőssé lett. Talán fel se fogta a meccs hevében, mekkorákat is fogott, néztem az arcát a pacsizásnál és gyakorlatilag ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint a meccsen végig. Debreceni és a többiek szerényen, lelkesen, örömmel köszönték meg a biztatást, az őrült jól focizó Voli olyan lendülettel csapott a kerítésen átnyúló kezekbe, mintha ezer éve nem látott haverjait köszöntené. (Ebben a pillanatban vált 100%-ig biztossá számomra, hogy ő más nemzet mezét az életben nem fogja felvenni.) Holott csak szurkolók vagyunk - és ezért az élményért valójában mi tartozunk köszönettel...

PS #1:

A stadion mögötti parkolónál taxira várva megszólított bennünket egy jól szituált úr és a játékosokról érdeklődött, ki volt a 17-es, (Gosztonyi, vágtuk rá) hát a középhátvéd, a balbekk hol játszik és így tovább. Kivétel nélkül mindegyik srácot dicsérte, "nagyon jó játékosok", mondta rájuk büszkén. Kiderült, hogy felvidéki magyar, aki régóta Csehországban él. Kicsit az volt az érzésem, úgy beszél a válogatottról, mintha az olaszokról vagy a görögökről lenne szó - pedig ez a csapat az övé is...

PS #2:

A másnapi Sport (a cseheké) az alábbi szövegezéssel emlékezett meg a mérkőzésről:

SKUPINA A

SPANELSKO-MADARSKO 0:1 Branka: 70. Nagy. Polocas 0:0.

Saját válogatottjuk kapott egy fél oldalt (képpel együtt), kb. annyit, mint a Baník-Pana vagy az Ingolstadt-Slavia... Legyünk megértőek, egy korosztályos Európa-bajnokság eltörpül a kapitánykérdés mellett.

Zárszó:

Ezen blogbejegyzéssel köszönöm meg a csapat teljesítménye mellett barátaim, Krisztián és Boti segítségét és társaságát (na meg a tőlük lenyúlt képeket), ők ott voltak a másik két csoportmeccsen és ott lesznek az elődöntőn is. Aztán irány Jablonec, ha a világ is úgy akarja!