Még két óra se pörgött le Mejuto González utolsó sípszava óta, bizonyára van is még előttünk jópár óra, melyet kisebbfajta delíriumban töltünk, amit láttunk, egy darabig úgyse tudjuk hová tenni. A ritka csodák esetén ez a menete a dolgoknak, kell egy kis idő a feldolgozáshoz, a szervezet nem ehhez van szokva. Három napon belül kétszer van ünnep, előbbi az államalapításé, utóbbi pedig az álomalakításé. Alig hihető, szavak, jelzők után keresünk, és ha találtunk is, a történteket túlzások nélkül lereagálni képtelenség – van, akiből az örökké lelkesedőt hozza ki, másokból a szikár józant. Belőlem még a lelkes gyerek szól, ti pedig az elégedetlenkedő morgóst szoktátok meg, nézzétek el nekem ezt az inkonzisztenciát.
A meccs alatt jöttem rá igazán, kik, mik is valójában az ellenfeleink. A magyar csapat mindig két ellenfele ellen harcol: az egyik a pályán van, a másik a mezek alatt valahol. Az egyik ellenfél mindig manifeszt módon van jelen, máltai, bosnyák, világbajnok, ahogy a helyzet hozza, változik a mez színe, vele az arcok, a tekintetek. Most éppen olaszok. Akik már naggyá tették magukat milliószor, akik a meccs előtti percekkel bezárólag pedig mégegyszer naggyá lettek téve. Olaszok, akik csoda, hogy befértek a játékoskijáróba, akkorára növesztettük őket. Azon tűnődöm, hogy talán nem is fizikailag megtapasztalható ellenfélre van szükségünk, inkább az az érzés kell, hogy semmi se szól mellettünk (még az sem, ami egykor talán erősségünk lehetett), a másik oldalon ott a minden, a miénken a semmi. Millió dolláros lábak, elérhetetlennek hitt példaképek, pokoli karrierek, rekordok és fény. Egy trófeának a nyoma a kezeken, amilyen nyom csak nagyon keveseknek jár, meg is becsülik mind. Lehet, hogy ez az, ami folyton hiányzik, az esélytelenség látszata. Ami álomszerű kulisszák, tízezres tömegek, megfelelő koncentráció mellett megszabadítja görcseitől, beidegződéseitől, bilincseitől a játékosokat, egyikre-másikra egyenesen szárnyakat köt. A legmerészebb álmokban is ritka jelenség az ilyen, a valóságot meg ismerjük. De ha mégis ellenfél kell, hát keltsünk életre mindig egyet magunknak, mindenki a maga eszközeivel. Promózzunk, sarkítsunk, hegyezzük ki a ceruzát, lelkesedjünk értük patetikusan, félelemmel – és eközben titkon bízzunk, a csapatban, a választott út helyességében, az út végében.
Meg magunkban... Hiszen a másik ellenfél mi magunk lennénk. A rejtett ellenfél – vagy inkább a rejtőzködő ellenség. Megszabadulni ettől a bentlakótól szerintem képtelenség, bár nem tudom, milyen lehet 2007-ben sokat szapult, tucatszor leszanált, lesajnált válogatott játékosnak lenni, magyar mez még bolti próbán se feszült rajtam soha, nem nézegettem, hogyan mutat rajta a kezem szívtájékon. Pedig valahol ott kell lennie a kulcsnak, hiába kérdőjelezik meg annyian szív és játék titkos kapcsolatát vissza-visszatérően. Aktuális olvasmányélményemben, A titokzatos világválogatottban a szerző azt írja, a szív nem tudja, mi az edzés és mi a meccs. Ha kicsit továbbhúzom, nyilván a szívnek arról sincs fogalma, mi a tétmeccs és mi nem az. Nem is baj, hogy nem tudja, nekünk, itt, most nem létezik különbség mérkőzés és mérkőzés közt. Felkészülési meccs, barátságos, nem mérvadó, indifferens a legtöbbször, azt mondják. Ez alól a kivétel mégis mi vagyunk: hogyan engedhetnénk meg magunknak az elegáns különbségtételt? Nem számít, jaj dehogynem. Nincs tétje, és mégis van.
Ez a helyzet a csapattal - produkciófüggően csapatunkkal - is: úgy tűnik, hogy van, és az is olybá tűnik, hogy lesz, lehet. De hogy eddig miért nem volt…? Azért kérdezek, mert kérdezni könnyebb, mint válaszolni, másrészt azért, mert nem tudom a választ. Jelen pillanatban talán nem is vagyok rá kíváncsi, nem kell se okfejtés, se levezetés. Kicsit adok az örömnek most, kimerevítem a pillanatot, a gólokat, a nagyokat nyelést, a nem-hittem-volna-soha-de-megcsináltuk tekinteteket... A válaszkeresésnek pedig majd nekiugrok máskor.
